Diadalmas anarchizmus: szabad szoftver és a szerzői jog halála

A Linux operációs rendszer elterjedése a figyelmet a Szabad Szoftver Mozgalomra is ráirányította. Ez az írás arról szól, hogy a szabad szoftver, amely már messze nem csak jelentéktelen szereplő a kereskedelmi szoftverek piacán, miként válhat a szellemi tulajdon rendszerétől való megszabadulás első, létfontosságú lépésévé.

Tartalom

I. Szoftver mint tulajdon: az elméleti paradoxon

II. Szoftver mint tulajdon: a gyakorlati probléma

III. Anarchizmus mint termelési mód

IV. őméltóságaik a sötétben pusztulnak el?

Fazit

SZOFTVER: nincs még egy szó, amely ilyen kifejezően mutat rá a digitális forradalom gyakorlati és társadalmi hatásaira. Eredetileg a kifejezés pusztán technikai értelemmel bírt, a számítógép rendszerének azon részeit jelentette, amelyek a rendszer elektronikusan kiépített, megváltoztathatatlan "hardver" összetevőitől eltérően szabadon alakíthatóak voltak. Az első szoftver még az elektromos készülék külső felületén lévő csatlakozók, kapcsolók beállításait jelentette, ám miután a számítógép viselkedésének irányítására szolgáló nyelvi eszközök kifejlődtek, a "szoftver" szó egyre inkább azokra a többé-kevésbé egyszerüen érthető, emberi nyelven írott kifejezésekre vonatkozott, amelyek leírták és szabályozták a gép működését [1].

Ez volt akkor. Mára a digitálisan kódolt információ manipulálásán alapuló technológia meghatározó tényezővé vált a "fejlett" társadalmak működésének legtöbb aspektusában [2]. Az analógtól a digitális reprezentáció felé irányuló tendencia - amely nem csak a képrögzítés, a zene, a nyomtatás vagy a telekommunikáció, de még a koreográfia, a vallás, vagy akár a szexualitás területén is szembeötlő -, lényegében az emberi szimbolikus tevékenységek minden formáját szoftverré teszi, módosítható utasításokká tehát, amelyek leírják, irányítják a gépek működését. A nyugati tudományos gondolkodás jellegzetes módszerét követve a hardver és szoftver közötti különbségtételt rávetíthetjük természetre és társadalomra egyaránt, új lehetőséget nyerve olyan gondolatok különbségének a leírására, mint determinizmus és szabad akarat, öröklődés és fejlődés, gének és kultúra. Az emberi "hardver", genetikusan kódolva, a természetünk, ami meghatároz minket. Személyiségfejlődésünk a "szoftver", meghatározza kultúrális programozásunkat, ami viszonylagos szabadságunk területéhez tartozik. S így tovább, lehetne folytatni a végtelenségig [3]. A "szoftver" hatásos metaforává vált, alkalmazhatóan valamennyi szimbolikus emberi tevékenységre, egyértelműen elszakadva a szó régi, technikai jelentésétől, bármennyire ellenérzést keltő is ez a műszaki műveltséggel bírók számára, akik aggodalommal figyelik a közkinccsé vált kifejezésből az eredeti tartalom eltűnését [4].

A digitális technológia széleskörű elterjedése azok között, akik semmit sem értenek a működési elveiből, kétségtelenül lehetővé teszi a "szoftver" fogalmának metaforikus használatát, ám nem jogosít fel minket arra, hogy megfeledkezzünk a számítógépekről, amelyek már mindenütt ott vannak a társadalom felszíne alatt. Az analógtól a digitális felé vezető tendencia nagyobb jelentőségű társadalmi és jogi kapcsolataink struktúrája szempontjából, mint a jóval híresebb, bár kevésbé egyértelmű folyamat állapottól a szerződésig [5]. Ez persze rossz hír azon jogi gondolkodók számára, akik nem sokat értenek belőle, s magyarázat arra is, miért virágzik körülöttünk a megértés színlelése. Ez a nagy átalakulás azonban javára válhat mindazoknak, akik képesek ezt az újonnan felfedezett világot saját tulajdonukká tenni - ezért fáradoznak a mai "szoftver-tulajdonosok" oly nagyon mindenki más tudatlanságának a fenntartásán. Pechjükre azonban - olyan okokból kifolyólag, amelyek ismerősek a jogi elméletek gyártói számára, akik még mindig nem jöttek rá, hogyan alkalmazhatnák hagyományos okoskodásukat ezen az új területen - a trükk nem fog működni. Ez az írás elmagyarázza, miért nem [6].

Kezdetnek meg kell értenünk a műszaki alapját néhány jól ismert eszköznek, ami körülvesz minket itt, a "kultúrális szoftver" világában. A CD-lejátszó remek példa. Az eszköz elsődleges bemenete egy optikai tároló-lemezről olvasott bit-folyam, ami a zenét mértékegységek segítségével írja le, 44 000-szer mérve másodpercenként a frekvenciát és a hullámhosszt mindkét audio csatornán. A lejátszó elsődleges kimenete analóg audio-jelekből áll [7]. Mint minden más a digitális világban, a CD-lejátszó a zenét pusztán számokként kifejezett információnak látja: Beethoven 9. szimfóniájának egy bizonyos felvétele, ahol az NBC szimfonikus zenekarát és kórusát Arturo Toscanini vezényli, feleljen meg (hogy bedobjunk pár értelmetlen számot) 1276749873424-nek, míg Glenn Gould legutóbbi, varázslatosan perverz Goldberg-variációk előadása legyen például 767459083268 (jelentősen rövidítve, persze).

Eléggé furcsa, de ezt a két számot szerzői jog védi. Ez azt jelenti, feltehetően, hogy nem lehet a birtokunkban egyetlen másolat sem erről a két számról, miután egyszer már rögzítették őket valamilyen fizikai formában, hacsak nem váltunk ki egy licencet rájuk. S nem javíthatjuk ki 767459083268-at 2347895697-re barátaink számára (így korrigálva Gould nevetséges elképzelését a tempóról) anélkül, hogy "leszármazott alkotást" ne hoznánk létre, amihez újra csak engedély szükséges.

Ugyanekkor egy másik optikai tárolólemezen találunk egy számot, mondjuk a 7537489532-t. Ez egy algoritmus, amely nagy rendszerek sokszoros megkötésekkel való lineáris programozására szolgál, használható arra is például, hogy optimálisan juttassunk célba egy rakományt a vasúti teherfuvarozásban. Ez a szám (az Egyesült államokban) "szabadalommal védett", ami azt jelenti, hogy nem számolhatjuk ki magunknak 7537489532-t, nem alkalmazhatjuk a szabadalmazott technikát lineáris programozási problémák megoldására semmilyen módon, még akkor sem, ha magunk jövünk rá a megfejtésre, hacsak nem szerzünk be egy engedélyt a szabadalom tulajdonosától.

Aztán itt van 9892454959483. Ez a Microsoft Word forráskódja. Ez azon túl, hogy "szerzői jog" védi, még üzleti titok is. Vagyis ha megszerzed a Microsofttól és odaadod valaki másnak, megbüntetnek.

Végül itt van 588832161316. Ez nem csinál semmit, mindössze 767354 négyzete. Amennyire tudom, senkinek sem tulajdona semmilyen jogcímen. Még.

Ezen a ponton meg kell birkóznunk tanult barátaink első ellenvetésével, amely egy teremtménytől érkezik, akit jogrobotnak hívnak. Ennek a robotnak kifinomult gondolkodása és kultúrált életvitele van, roppantul kedveli az elegáns vacsorákat tudományos és minisztériumi konferenciákon ilyen-olyan témákban, a gyakori média-szerepléseket. Arra hívja most fel a figyelmedet, hogy hibát követek el, amikor összekeverem annak megtestesülését magával a szellemi tulajdonnal. Nem a szám van szabadalmaztatva, ostoba, hanem a Kamarkar algoritmus. A számra szerzői jog jegyeztethető be, mert amit a szerzői jog lefed, az egy adott gondolat kézzelfogható megjelenésének a külsődleges jegyei (amelyek közé rejtélyesen elvegyülhetnek bizonyos funkcionális tulajdonságok is, amennyiben nem vegyülnek el túlzottan), nem pedig maga az algoritmus. így a szám nem is szabadalmaztatható, csak a szám mögötti "tanítás", ami lehetővé teszi a vasút menetrend szerinti működését. S a szám, ami a Microsoft Word forráskódját tartalmazza lehet bár üzleti titok, de ha magad találod ki (például a Microsoft által kiadott számok aritmetikai manipulációja útján, amit "visszafejtésnek" is neveznek), nem büntetnek meg, legalábbis ha az Egyesült államokban élsz, akkor nem.

A robotnak, mint a robotoknak általában, sokszor igaza van. Robotnak lenni olyan állapot, amikor mindent tudsz valamiről és semmit sem bármi másról. Jól időzített közbevetésével a robot bemutatta, milyen bonyolult és leleményes fordulatokkal bír a szellemi tulajdon mai rendszere. A bonyolultságnak ez a foka lehetővé teszi, hogy professzoraink tudásukat csillogtassák, képviselőink kampány-hozzájárulásokhoz jussanak, hogy ügyvédeink finom öltönyökben és remek cipőkban járjanak, hogy Murdoch gazdag legyen. Ez a bonyolultság az ipari információ-áramlásnak egy olyan korszakában alakult ki, amikor az információt analóg formában fizikai tárgyakra vitték fel és költséges volt az előállítása, mozgatása, eladása. Amikor a digitális információra vonatkoztatjuk, amely súrlódásmentesen áramlik át a hálózaton, lényegében másolatonként zéró költséggel, egy darabig még minden működik nagyjából, de csak addig, amíg nem nézünk rá nyitott szemmel.

ám én nem erről vitatkozom. Arra akartam rámutatni, hogy világunk egyre inkább másból sem áll, mint nagy számokból (amiket bit-folyamnak is nevezünk), s hogy jogrendszerünk - olyan okokból kifolyólag, amiknek semmi közük nincs maguknak a számoknak a külső megjelenéséhez - jelenleg elkötelezte magát arra, hogy hasonló számokat radikálisan másképp kezeljen. Senki sem képes megmondani egyszerűen ránézve egy számra, ami mondjuk 100 millió helyiérték hosszúságú, hogy ez a szám valamilyen szabadalom, szerzői jog vagy üzleti titok védelme alá tartozik-e, vagy hogy egyáltalán valaki "tulajdona" lenne. Jelenlegi jogrendszerünk tehát - bár áldásait élvezzük, amennyiben szerzői jogi tanácsadók, képviselők, márkakereskedők, avagy maga a Nagy Rupert vagyunk - arra kényszerül, hogy megkülönböztethetetlen dolgokat különbözően kezeljen.

Mármost, mint a világi jogi gondolkodás fejlődésével foglalkozó jogtörténész (ami jó hosszú időszakot jelent), kijelenthetem, hogy azok a jogi rendszerek, amelyek hasonló tárgyak közötti éles, ám megjósolhatatlan különbségtételen alapulnak, rendkívül ingatagok. Idővel törvényszerűen széthullanak, mert a szabály minden egyes alkalmazása kiváltja legalább az egyik oldal tiltakozását, hogy a szóban forgó tárgy A kategória helyett B kategóriába illik bele, ahol a szabályok inkább a tiltakozó fél javára szólnak. Ez a játék - legyen szó arról, hogy egy írógép tekinthető-e zenei hangszernek a vasút zakatolásának utánzására, vagy motoros jármű-e a gőzhajtású talajgyalu - gyakori terepe a jogi bizonytalanságnak. ám amikor a hagyományos jogi kategóriák alkalmazásával kell a bíráknak azonos tárgyak között tenni különbséget, a játék végtelenül hosszúvá, végtelenül költségessé és az elfogulatlan kívülálló számára végtelenül bosszantóvá válik [8].

így aztán költsenek bár az érintett felek annyi pénzt a törvényhozókra és a bírókra, amennyit csak megengedhetnek maguknak - s ez a digitális világ újdonsült "tulajdonosai" esetében nem kevés -, a szabályok, amiket vásárolnak a végén nem fognak működni, előbb vagy utóbb az egész paradigma összeomlik. Természetesen ha az "utóbb" két generációval későbbet jelent, a vagyon és a hatalom e szabályok által szentesített szétosztása már nem lesz visszafordítható olyan drasztikus eszközök nélkül, mint egy, a bamba nézők és a médiamágnások közötti bellum servile - így nem elég tudni azt, hogy a történelem nem igazolja majd Bill Gates-t. Korlátozott vetületét vizsgáljuk csak a jövőnek: tudjuk, hogy a mostani szabályok, amelyek még maguk mögött tudják a konvencionális gondolkodáson alapuló közhiedelmet, elvesztik jelentőségüket. A felek szabadon fogják használni és áthágni őket, amíg a "tiszteletreméltó" konzervatív vélemény fel nem ismeri a halálukat, aminek következményei kiszámíthatatlanok. Addigra azonban a realista tudományosságnak figyelmét új irányokba kell fordítania.

Idáig jutva érvelésünkben szembetaláljuk magunkat a művelt bárgyúság másik kiemelkedő védelmezőjével: ő az ökonómtörpe. Akárcsak a jogrobot, az ökonómtörpe is a süntől származik [9], de amíg a robot a logika elkötelezettje még a tapasztalat ellenében is, az ökonómtörpe erőssége az emberi természetről alkotott lendületes, ellentmondást nem tűrő, ám teljes mértékben hibás elképzelés. Az ökonómtörpe meglátása szerint minden ember egy egyéniség, akinek "mozgatórugói" vannak, amelyek pontosan feltérképezhetők az illető bankszámlájának pillanatnyi állását alapul véve. így jelen helyzetben az ökonómtörpe szükségesnek látja közbevetni, hogy azok nélkül a szabályok nélkül, amelyek létjogosultságát éppen kétségbe vonom, nem lennének mozgatórugók olyan dolgok létrehozására, amiket a szabályok tulajdonként ismernek el: a lehetőség híján, hogy másokat kizárjunk a zenéből, nem volna zene, mert senki sem lehetne biztos benne, hogy megfizetik őt a létrehozásáért.

A zene nem vág a tárgyunkba, a szoftver, ami éppen foglalkoztat minket a régi típusból való: számítógép-programok. ám mivel vitapartnerünk elhatározta, hogy bevonja az érvelésbe, s mivel, ahogy láttuk, többé nem lehetséges igazán megkülönböztetni a számítógép-programokat a zenei előadásoktól, néhány gondolat erejéig el kell itt időznünk. Annyi kárpótlásunk mindenképpen lesz, hogy ad pygmeam merülhetünk el egy vitában. Tapasztalataim azt mutatják, hogy mikor az ökonómtörpe meggazdagszik, elkezd operába járni. Mindegy azonban, hányszor hallgatja meg a Don Giovannit, sohasem ötlik az eszébe, hogy az ő logikája szerint Mozart sorsa teljesen el kellett volna, hogy rettentse Beethovent, vagy hogy itt van nekünk a Varázsfuvola annak ellenére, hogy Mozart tisztában volt azzal, hogy nem fogják kifizetni. Valójában a Varázsfuvola, a Mátyás-passió és a feleséggyilkos Carlo Gesualdo motet-i mind a szabad szoftver évszázados tradíciójának részei tágabb értelemben véve, amit persze az ökonómtörpe soha nem fog elfogadni.

A törpe alapvető problémája az, hogy a "mozgatórugó" pusztán egy hasonlat, amely a kreatív emberi tevékenység leírására hivatott, s mint ilyen hasonlat elég gyenge. Másutt beszéltem már erről [10], de egy sokkal jobb metafora született azon a napon, amikor Michael Faraday először rájött, mi történik, ha drótot csavar egy mágnes köré és megpörgeti a mágnest. Elektromos áram áramlik az ilyen vezetékben, s mi nem kérdezzük, milyen mozgatórugók viszik rá az elektronokat, hogy elhagyják az otthonukat, ehelyett azt mondjuk, hogy az áramlás a rendszer tulajdonságai egyikének emelkedő mértéke miatt jön létre, amit indukciónak nevezünk. Amit kérdezünk, az ez: "Mekkora a vezeték ellenállása"? így Moglen Metaforikus Hozzáfűzése Faraday Törvényéhez kimondja, hogy ha az internettel beburkoljuk a bolygó összes lakóját s megpörgetjük a bolygót, a hálózatban szoftver áramlik. Ezt az összekapcsolódó emberi elmék azon emelkedő mértékű tulajdonsága okozza, hogy dolgokat alkotnak egymás örömére, s hogy legyőzzék a kellemetlen érzést, hogy egyedül vannak. Az egyetlen felmerülő kérdés az, mekkora a hálózat ellenállása? Moglen Metaforikus Hozzáfűzése Ohm Törvényéhez azt állítja, hogy a hálózat ellenállása egyenesen arányos a "szellemi tulajdon"-rendszer mezőjének erejével. Eképpen az ökonómtörpének adható helyes válasz ez: állj ellen az ellenállásnak.

Persze, ez mind szép elmélet. "állj ellen az ellenállásnak" igazán jól hangzik, de komoly gondokkal kellene küszködnünk, bár még mindig elméleti síkon, ha a törpének igaza lenne, s kiderülne, hogy nem nagyon tudunk jó szoftvert alkotni, ha nem engedjük meg az embereknek, hogy tulajdonukba vegyék azt. ám a törpék és a robotok mind formalisták, ha eltérő típusúak is, s a realizmus előnye éppen az, hogy ha a tényekből indulsz ki, a tények mindig a te oldaladon állnak. Ki fog derülni ugyanis, hogy tulajdonként kezelni a szoftvert rossz programokat eredményez.

Azért, hogy megértsük, miért eredményez a programok tulajdonná tétele rossz programokat, át kell tekintenünk e művészet történetét. Legjobb, ha mindjárt a "művészet" szóval kezdjük. A számítógépek programozásához céltudatos gondolkodás és irodalmi találékonyság keveréke szükséges.

Első pillantásra persze egy program forráskódja nem látszik éppen irodalmi értékű szövegnek [11]. Az elsődleges követelmény egy számítógépes programmal szemben az, hogy működjön, vagyis működése megfeleljen azoknak a kitételeknek, amelyekkel formálisan leírták a programnak az egyes bemenetektől függő kimenetét. Az általánosságnak ezen a szintjén minden ami látható, az a program funkcionális tartalma.

Csakhogy a működő számítógépes programok számítógép-rendszerek részeként funkcionálnak, amelyek hardver, szoftver és emberi lények együttműködő csoportjai valójában. Egy rendszer emberi elemei nem csak a felhasználókat jelentik, de azokat a (vélhetően más) személyeket is, akik karbantartják és javítják a rendszert. A program forráskódja nem csak a programot végrehajtó számítógéppel kommunikál a fordítón keresztül, amelyik gépi nyelvi tárgykódot állít elő, hanem más programozókkal is.

A forráskód más emberi lényekkel kapcsolatos funkcióját nem mindig látják át a programozásban járatlanok, akik hajlamosak érthetetlennek gondolni a számítógépes programokat. Meglepődnének, ha megtudnák, a programok nagy részében foglalt információ túlnyomó többsége a fordító vagy más nyelvi feldolgozó számára "jegyzet", azaz funkció nélküli szöveg. Ezek a jegyzetek nyilvánvalóan mások számára íródnak, akiknek ki kell javítaniuk egy hibát, vagy megváltoztatniuk, esetleg feljavítaniuk a program működését. A legtöbb programozási nyelvben sokkal nagyobb hely kell ahhoz, hogy elmagyarázzuk másoknak, mit tesz a program, mint ahhoz, hogy elmondjuk a számítógépnek, hogyan tegye meg.

A programozási nyelvek tervezése mindig kettős követelménnyel szembesült: teljes specifikáció volt szükséges a gépi végrehajtáshoz, ugyanakkor informatív magyarázatok kellettek az emberi olvasóknak. Három fő megközelítést különböztethetünk meg, amelyek mindegyike ennek a kettős feladatnak próbált eleget tenni. Az első azokat a nyelveket vette alapul, amelyeket olyan hardver-eszközök számára terveztek, amelyeket "assembler"-ként ismerünk, s lényegében elkülönítették egymástól a program számítógépeknek és embereknek szóló részeit. Az assembler-kifejezések nagyon közel állnak a gépi nyelvi kifejezésekhez, általában egy assembler-program egy sora megfelel egy utasításnak a gép nyelvén. A programozó a lehető legspecifikusabb szinten ellenőrzi a gép működését és (ha betartja a szabályokat) a gépi utasítások mellé megjegyzéseket ír, néhány száz utasítás után pedig egy megjegyzés-blokkot szúr be, elmagyarázandó a program céljait, összfoglalandó a program által használt főbb adatstruktúrákat.

A második megközelítés, amelynek jellegzetes képviselője a COBOL nyelv ("Common Business-Oriented Language", általános üzleti célú nyelv), arra törekedett, hogy maga a program nézzen ki úgy, mint természetes nyelvi utasítások gyűjteménye, amiket egy furcsa, ám elméletileg olvasható stílusban írtak meg. Egy COBOL nyelven írt sor például így nézhet ki: MULTIPLY PRICE TIMES QUANTITY GIVING EXPANSION. Eleinte, amikor a Pentagon és iparági szakértők elindították a COBOL közös fejlesztését a korai hatvanas években, ez kimondottan ígéretes iránynak látszott. A COBOL-program magától értetődőnek tűnt, lehetővé téve egyrészt azt, hogy munkacsoportok dolgozzanak nagy programok létrehozásán, másrészt a programozók képzését is, akik számára a szakosodás megengedhetővé tette, hogy ne értsenek olyan szinten a számítógép működéséhez, mint az assembler programok idejében kellett. Azonban az általánosságnak a szintje, amellyel ezek a programok dokumentálták magukat, hibás választás volt. Például a formálisabb és tömörebb kifejezése egy működési részletnek: "expansion = price x quality" jobban illett valamennyi üzleti vagy pénzügyi alkalmazáshoz, ahol a programok írói és olvasói amúgy is hozzá voltak szokva a matematikai kifejezésekhez, az adatszerkezetekről és a program szélesebb működési elveiről szóló magyarázatokat pedig nem váltotta ki a nyelv beszédessége a részletek tekintetében.

Ennek következtében a programozási nyelvek tervezői a 60-as évek végén olyan kifejezés-formákkal kezdtek kísérletezni, ahol kiegyensúlyozottabb volt a működési részletek és a módosításhoz, javításhoz szükséges nem-funkcionális információ keveredése. Néhány tervező a rendkívül tömör és szimbolikus nyelvek irányába mozdult el, amelyekben a programozó elvontan közelített az adatokhoz, például "A x B" jelenthette két egész szám, két összetett szám, két nagy tömb összeszorzását, vagy bármilyen adattípusét, amire a "szorzás" művelete értelmezhető, s a számítógép A és B változók pillanatnyi tartalma alapján hajtja végre a műveletet [12]. Ez a megközelítés igen jól átlátható programokat eredményezett, s megfelelni látszott annak az igénynek is, hogy a kód érthető legyen mindenki számára, aki később módosítani vagy javítani akarja. Azzal, hogy a számítógép működési részleteinek eltakarásával az algoritmus maga lett hangsúlyozva, olyan nyelvek születhettek, amelyek felülmúlták az angolt vagy bármelyik természetes nyelvet a lépcsőzetes folyamatok megjelenítése területén. A megjegyzések nem csak feleslegesek, de zavaróak voltak, mint ahogy a matematikai fogalmakat angolul körülírni igyekvő hasonlatok is nagyobb zavart csináltak, mint amennyit segítettek a megértésben.

Miként teremtettük meg a Micro-agy felfordulást

A programozási nyelvek fejlődésének története tehát arról szólt, hogy olyan formáit kellett megtalálni az ember-gép kommunikációnak, amelyek alkalmasak voltak arra is, hogy bonyolult folyamatokat érthetővé tegyenek az emberi olvasók számára. A "kifejezőkészség" a programozási nyelvek fontos tulajdonságává lett, nem azért, mert növelte a funkcionalitást, hanem mert hozzájárult egyre összetettebb szoftver-rendszerek közös munkával való létrehozásához és karbantartásához.

Első pillantásra mindez éppen azt látszik igazolni, hogy jogos az említett munka eredményeként előállt programokra a hagyományos szerzői jogot alkalmazni. Amellett, hogy főképpen "funkcionális" elemekből álltak, a számítógépes programok rendelkeztek lényeges "kifejező" alkotórészekkel is. Mivel a szerzői jog elmélete a szerzői joggal védett alkotások jellegzetes vonásaként írja le funkció és kifejezés keveredését, a forráskód, amely egyszerre tartalmazza a funkcionalitást szolgáltató gépi utasításokat és az emberi olvasóknak szánt kifejező kommentárokat, ideális alanya volt a szerzői jogi eljárásnak.

Ez igaz, de világosan kell látnunk, hogy a szoftverek szöveges, kifejező alkotórésze azzal az egyetlen céllal volt jelen, hogy lehetővé tegye "leszármazott alkotások" létrehozását. Ha nem azért lenne ott, hogy lehetőséget biztosítson a változtatásra, a programok szöveges része teljes egészében elhagyható volna, s a forráskód csak annyira esne a szerzői jog hatálya alá, mint a tárgykód, a nyelvi értelmező kimenete, nem tartalmazna semmi mást, mint a program funkcionális elemeit.

A számítógép-ipar állapota a 60-as és a 70-es években, amikor a számítógép-programozás alapvető normáit fektették le, még nem fedte föl e szituáció kényes voltát. Akkoriban a hardver drága volt. A számítógépek gépi alkotórészek nagy és komplex gyűjteményei voltak, s az ilyen gépek tervezésével és építésével foglalkozó ipart egyetlen vállalat dominálta, vagy inkább monopolizálta. Az IBM kibocsátotta a szoftvereit. Persze, biztos ami biztos, megtartotta az alkalmazottai által írt programok tulajdonjogát, s a forráskódra is szerzői jogot jegyeztetett be, de ugyanakkor elérhetővé tette a programokat - beleértve a forráskódot is - ügyfelei számára minden külön díj nélkül, s arra bátorította őket, hogy készítsenek javításokat s tegyék közkinccsé azokat. A legjelentősebb hardver-gyártó számára ennek a stratégiának volt értelme: jobb programokkal több számítógépet lehetett eladni, és ebben rejlett az egész üzlet jövedelmezősége.

A számítógépeket ebben az időszakban különálló szervezetek vásárolták, s a gépek nem kommunikáltak egymással. A működtetésükhöz szükséges szoftvert nem a hálózaton keresztül juttatták el a megrendelőhöz, hanem mágnesszalagok tekercsein. Ez a rendszer a szoftverfejlesztés centralizációja felé mutatott, hiszen amíg az IBM-ügyfeleknek jogukban állt változásokat, javításokat eszközölni a programokban, ezeket a változásokat elsőként az IBM-mel osztották meg, amely azután eldöntötte, hogy beépíti-e, s ha igen, miként ezeket a változásokat a központilag fejlesztett és kiadott program-változatba. Ezen a módon a világ legjobb számítógép-programja két fontos szempontból is szabad szoftver volt: semmibe sem került a beszerzése, s a jogosítványok, amelyekkel kibocsátották, megengedték és ösztönözték a kísérletezést, változtatást és javítást [13]. Az, hogy a kérdéses szoftver a szerzői jogi rendelkezések értelmében az IBM tulajdona volt, kétségtelenül behatárolta a felhasználók lehetőségeit javításaik, hozzáadásaik mások felé történő terjesztése területén, de a gyakorlatban a legelterjedtebb programot együttesen fejlesztette a domináns hardver-gyártó technikailag kompetens felhasználóival, bevetve terjesztésre szánt forrásait a javításoknak a felhasználói tábor számára való propagálásában. Mások kizárásának a joga, az egyik legfontosabb szál a tulajdonjog csokrában (hogy ezt a képet használjuk, amit az Egyesült államok Legfelsőbb Bírósága annyira kedvel), valójában lényegtelen, sőt inkább elkerülendő volt itt, a szofver-üzlet szívében [14].

1980 után minden megváltozott. Az addigi "mainframe" hardvergyártás teljesen átadta a helyét a mindenki számára elérhető személyi számítógépeknek, s az operációs rendszer, azaz a személyi számítógépeken futó legfontosabb program egy olyan vállalat kizárólagos terméke lett, amely nem készített hardvert. Az alapvető működésért felelős, magas színvonalú szoftver többé nem volt része a hardver-gyártók termékpalettájának, ehelyett egy olyan cég irányította a szoftver-ipar tevékenységét, amelyik piaci részesedése folytán a majdnem-monopólium jellemző ellenérdekeltségével viszonyult a területen korábban jellemző sokféleséghez. Ebben a helyzetben mindennél fontosabb szerepet kezdett játszani az a jog, hogy a termék előállításából kizárjon másokat - a Microsoft piaci ereje teljes egészében a Windows forráskódjának tulajdonjogán alapult.

A Microsoft számára az, hogy mások "leszármazott alkotásokat", vagyis hibajavításokat, fejlesztéseket hozzanak létre, az üzlet lényegét veszélyeztette. Az egyre újabb jogi procedúrákból világosan kitetsző üzleti stratégiája az volt, hogy a szoftverpiac más részein találjon eredeti ötleteket, s felvásárolva azokat örökre eltüntesse avagy saját tulajdonú termékébe építse be őket. A lehetőség arra, hogy teljes ellenőrzést gyakorolhasson minden mások által gyártott, eladott, birtokolt és használt számítógép fölött, hatalmas és jövedelmező befolyást biztosított számára az egész kibontakozó kultúra vonatkozásában [15] - mások kizárásának joga központi szerepet foglalt el a tulajdon-alapú szoftverek világában.

Az eredmény a szoftverek minőségének tekintetében lesújtóan alakult. A monopólium gazdag és befolyásos vállalat volt, amely igen sok programozót foglalkoztatott, de még neki sem telt annyi tesztelőre, tervezőre és fejlesztőre, amennyi ahhoz lett volna szükséges, hogy rugalmasan használható, robusztus és műszakilag innovatív programokat hozzon létre, olyanokat, amelyek képesek megfelelni azoknak az egyre sokrétűbb követelményeknek, amelyeket a személyi számítógépek növekvő száma támasztott. A Microsoft meghatározó marketing-stratégiájának megfelelően termékeit a legkevésbé képzett közönségnek tervezte, s a félelem, bizonytalanság, kétség (fear, uncertainty, doubt, a cégen belül csak FUD) együttesét használta arra, hogy képzettebb vásárlóit is távol tartsa a konkurenciától, amelynek a puszta túlélése is kétségessé vált a Microsoft piaci erejével szemben.

A kapcsolat megszűnésével, amely egykor az operációs rendszer gyártóját és a hibák kijavítására képes felhasználóit kötötte össze, a minőség romlása megállíthatatlan volt. ám éppen azért, mert a személyi számítógépek forradalma ugrásszerűen növelte meg a felhasználók számát, az emberek nagy része, akik kapcsolatba kerültek ezzel a rendszerrel, semmiféle összehasonlítási alappal nem rendelkezett. Tekintettel arra, hogy semmilyen ismeretük sem volt a rendszerek stabilitására, megbízhatóságára, javíthatóságára és hatékonyságára vonatkozó követelményekről, amelyek még a "mainframe" korszak meghatározói voltak, a személyi számítógépek felhasználóinak nem sok elképzelése lehetett arról, relatíve milyen gyengén működött a monopolhelyzetben lévő szoftver. Ráadásul a számítógépek teljesítményének és kapacitásának gyors növekedésével a program hibái még kevésbé voltak feltűnőek az általános fejlődés fényében. Az átlagos felhasználókat, akiknek többsége igazából tartott ettől a technológiától, amit a legkisebb mértékben sem látott át, valójában elégedettséggel töltötte el a program hibákra való hajlama. Egy gazdaságban, amely időnként rejtélyes módon változik, egyéni életpályák milliói válnak bizonytalanná, volt valami sajátos öröm abban, hogy egyetlen számítógép sem volt képes néhány óránál tovább üzemelni lefagyás nélkül. Bosszantó volt persze minden hirtelen összeomlás során elveszíteni az addigi munka egy részét, de mégis adott egyfajta jó érzést a számítógépek nyilvánvaló esendősége [16].

Mindez távolról sem volt törvényszerű. A személyi számítógépekre szánt programok minősége óriási mértékben javítható lett volna egyszerűen a felhasználóknak a tervezés és megvalósítás folyamatába való közvetlen bekapcsolódásával. A lamarcki modell alkalmazásával, amikor bárhol bárki elkészíthetné saját javítását és azt mindenki más felhasználhatná, a hátrány leküzdhető lett volna, és a személyi számítógépek világába visszatér mindaz a stabilitás és megbízhatóság, ami még a "mainframe" korszak kvázi-tulajdonosi viszonyai között megszokott volt. ám a Microsoft üzleti modellje eleve kizárta a lamarcki elmélet alapján megvalósított öröklődő fejlesztéseket. A szerzői jog doktrínája és az a mód, ahogyan azt a szoftverekre alkalmazták, a világot a kreacionizmus irányába vitte - csakhogy ebben az esetben a probléma az, hogy BillG, a Teremtő messze nem volt tévedhetetlen, sőt még csak meg se próbálkozott vele.

Az iróniát fokozva megállapíthatjuk, hogy a világháló fejlődése a nem tulajdon-alapú alternatívát csak még praktikusabbá tette. Az "internet", amit a tudományos és a népszerű értekezések egyaránt úgy írnak le, mint egy dolgot, valójában egy társadalmi állapot neve: azé a tényé, hogy a világháló társadalmában mindenki közvetlenül, bármiféle közvetítő nélkül kapcsolódik mindenki máshoz [17]. A hálózatok egész világra kiterjedő interkonnektivitása megszüntette a szűk keresztmetszetet, ami még a mainframe korszakban szükségessé tette egy központi szoftver-fejlesztő létezését, amelyik racionalizálta és elérhetővé tette az egyéni újításokat.

S akkor, a történelem kis fintoraként, a rossz szoftver világméretű diadalának sajátos erők meglepő kombinációja vetett véget: a hálózat fejlődése által kiváltott társadalmi átalakulás, a politikai gazdaságtan egy rég elfeledett európai elmélete és programozók egy kis csapata a világ minden részéből, akiket egy egyszerű gondolat késztetett cselekvésre.

A szoftver szabad akar lenni, avagy miként hagytuk abba az aggódást és tanultuk meg szeretni a bombát

Jóval azelőtt, hogy a hálózatok hálózata realitássá vált volna, sőt még azelőtt, hogy egyáltalán az ötlet megszületett, már létezett az az elképzelés, hogy a számítógépeknek mindenki számára szabadon elérhető programokkal kellene működniük. Mindez a mainframe-érában kezdődött, a tulajdon-alapú szoftverekkel szembeni ellenhatásként, s igényel egy rövid történelmi visszatekintést.

Bár az említett időszak legnagyobb, általános célú számítógépeket előállító vállalata az IBM volt, nem ő volt a legnagyobb hardvergyártó: a telefon-monopólium, az American Telephone and Telegraph (ATandT) felülmúlta méreteiben, ám termékeit belső használatra készítette. A telefoncég híres kutatási részlegében, a Bell Labs-nál a hatvanas évek végén a programozási nyelvek korábban ismertetett fejlesztésének részeként született meg a Unix operációs rendszer.

A Unix létrehozásához vezető gondolat az volt, hogy fejlesszenek ki egy olyan egységes, jól szabályozható operációs rendszert, amely a telefontársaság összes számítógépén, kicsin és nagyon egyaránt futni képes. Ezt a célt csak úgy lehetett elérni, hogy a rendszert nem gépi kódban vagy assembler nyelven írják meg, ahol a nyelvi formák szorosan integrálódtak az adott hardver-összállításba, hanem egy sokkal kifejezőbb, általánosabb nyelven. A kiválasztott nyelv szintén a Bell Labs fejlesztése volt, úgy hívták: "C" [18]. A C nyelv általánossá, sőt egyeduralkodóvá vált egy sor programozási feladat megoldására, s a hetvenes évek végére az ezen a nyelven írt Unix operációs rendszert a legkülönbözőbb gyártók által készített, a legkülönfélébb tervezési mintákat követő számítógépekre vitték át ("portolták", szakmai zsargonban).

Az ATandT széles körben terjesztette a Unixot, s az operációs rendszer alapvető jellegéből adódóan ezt C forráskód formájában kellett tennie - ám megtartotta a forráskód tulajdonjogát és a felhasználókat engedélyek kiváltására kötelezte, amely tiltotta a továbbadást és leszármazott alkotások létrehozását is. Nagy számítógép-központok, az üzleti és a tudományos szférában egyaránt megengedhették maguknak a licencek megvásárlását, de magánszemélyek nem, s a megkötések nem tették lehetővé a Unixot használó programozóknak azt sem, hogy alkalomszerű javítgatáson túl nagyarányú fejlesztéseket végezzenek a rendszeren. Amikor pedig a szakemberek világszerte egyre jobban számítottak a személyi számítógépek forradalmának bekövetkeztére, a Unix "nem-szabad" jellege komoly aggodalmat kezdett kelteni.

1981 és 1984 között jött valaki, aki valóságos kereszteshedjáratot indított a helyzet megváltoztatásáért. Richard M. Stallman, aki akkor az MIT Mesterséges Intelligencia laboratóriumában dolgozott, vázolta fel egy operációs rendszer független, közös munkával történő újratervezésének és újraírásának terveit, amely így valódi szabad szoftver lenne. Stallman szavaival a szabad program a szabadságról szól, nem az árról. Az ilyen szoftvert bárki szabadon módosíthatná, továbbadhatná, de akár el is adhatná, mindössze annyi kötelezettség vállalásával, hogy nem korlátozhatja azok jogait, akiknek továbbadja azt. Eképp a szabad szoftver önszerveződő projektté válna, ahol egyetlen újítás sem veszne el a programhoz fűződő jogok tulajdonosi szemléletű kezelése miatt. Stallman úgy döntött, a rendszert GNU-nak nevezi el, aminek a jelentése (a szabad szoftverek világában oly népszerű rekurzív mozaikszó első felbukkanásaként): "GNU's not Unix", azaz a "GNU nem Unix" volt. Túllépve a Unix alapvető szerkezetéhez, terjesztési feltételeihez kapcsolódó aggodalmakon úgy tervezte, a GNU profitálni fog a Unix mindenre kiterjedő, bár nem szabad forráskódjából, s úgy kezdte megírni a születendő rendszer komponenseit, hogy azok módosítás nélkül fussanak a létező Unix rendszereken. Ily módon a GNU fejlesztése közvetlenül az egyetemeken és a világ fejlett számítógépes központjaiban folyhatott.

A projekt nagysága lenyűgöző volt. önkéntes programozókat kellett találni, megszervezni és munkába állítani őket, hogy megírják azokat az alkalmazásokat, amelyek nélkülözhetetlenek voltak a rendszer végső összeállításához. Stallman maga írt meg számos alapvető programot, a többi részt a projektjéhez csatlakozó, vagy alkotásaikat közvetlenül felajánló kisebb-nagyobb csapatok készítették el. Az akkoriban fejlődésnek induló hálózat egyes pontjai a GNU-alkotórészek forráskódjainak archívumává váltak, s a nyolcvanas évek során a GNU alkalmazások világszerte elfogadásra és elismerésre találtak a Unix-felhasználók körében. A GNU eszközök stabilitása, megbízhatósága és karbantartásuk egyszerűsége szállóigévé vált, s Stallman remek szervezői képességei újabb és újabb célokat adtak és tovább gyorsították a folyamatot. Stallman 1990-ben elméleti és műszaki újításaiért, valamint azok társadalmi hatásainak elismeréseként a MacArthur Fellowship díjában részesült.

A GNU projekt s az általa 1985-ben létrehozott Szabad Szoftver Alapítvány (Free Software Foundation) nem voltak kizárólagos forrásai a szabad szoftver gondolatának. Az egyetemek vonzáskörében, főként Unix-környezetben sorra jöttek létre a szerzői jogi engedélyek azon formái, amelyek a szabad vagy részben szabad programok terjesztését célozták. A Berkeley-beli University of California egyetemi körökben szabad terjesztésre szánt Unix-változat tervezésébe és fejlesztésébe kezdett. A BSD Unix, ahogy ismertté vált, szintén az ATandT Unixot tekintette tervezési szabványnak, a kódját kibocsátották s programozási eszközök, technikák gyűjteményeként működtették, ám a licenc-feltételek korlátozták az elérhetőségét. A hardver-specifikus, tulajdon-alapú kód kiiktatása a terjesztésből pedig azzal járt, hogy senki sem tudott a BSD-ből működőképes rendszert építeni egy adott számítógépen való használatra. Egy másik egyetemi munkaként létrejött alkotás szintén kvázi-szabad szoftvert eredményezett: a Unix rendszerek grafikus felhasználói felületeként (GUI) tervezett X Windows-t az MIT-n hozták létre és a forráskóddal együtt olyan feltételekkel terjesztették, amelyek megengedték a program szabad módosítását is. 1989-90-ben pedig a Helsinki Egyetem számítástechnika szakos hallgatója, Linus Torvalds belekezdett abba a munkába, amely bezárta a kört és a szabad szoftver álmának teljes megvalósítását hozta el.

Amit Torvalds tett, az nem volt más, mint egy addig az egyetemi tudományos oktatásban használt eszköz alkalmazása a valódi életben. Andrew Tannenbaum Minix-rendszermagja [19] segédeszköz volt az "Operációs rendszerek" kurzushoz, amely alapvető problémák alapvető megoldásait mutatta be. Lassanként, s először anélkül, hogy kifejezetten erre törekedett volna, Torvalds a Minix-kernelből egy valódi Unix kernelt fejlesztett ki az Intel x86-os processzorai számára, amelyek a világ személyi számítógépeinek túlnyomó részét működtették. Ahogy Linus a kernelen dolgozott, amelyet Linuxnak nevezett el, rájött, annak érdekében, hogy az mielőbb funkcionális legyen, a legokosabb olyan irányba fejleszteni, hogy együtt tudjon működni a már létező GNU-komponensekkel.

Torvalds munkájának eredménye 1991-ben egy kevésbé kidolgozott, működőképes változata volt egy szabad szoftverekből álló, Unix-szerű operációs rendszer magjának, amely teljesen kompatibilis volt, s hasonló elvek alapján is épült fel Richard Stallman GNU-projektjével, amely akkor már kitűnő és nagyszámú, a Szabad Szoftver Alapítvány által terjesztett rendszer-komponensből állt. Mivel Torvalds úgy döntött, hogy a Linux kernelt a Szabad Szoftver Alapítvány "General Public License"-ének alapján bocsátja ki, amelyről később még szólunk, a programozók százai, majd ezrei a világ minden tájáról, akik belefolytak a fejlesztési munkába biztosak lehettek abban, hogy erőfeszítéseik eredménye változatlanul szabad program marad, senki nem fogja azt kereskedelmi termékké tenni. Mindenki tisztában volt vele, hogy saját fejlesztéseinek eredményeit bárki más tesztelheti, javíthatja s újra közzéteheti. Torvalds szívesen fogadta a segítséget s egészen zseniális ügyességgel fogta össze a munkát úgy, hogy senki lelkesedését sem nyomta el. A Linux-kernel fejlesztése bebizonyította, hogy az Internet lehetővé teszi akkora létszámú programozó-csapat toborzását, amelyet egyetlen kereskedelmi vállalat sem engedhet meg magának, s ezek összefogását egy szinte teljesen hierarchia-mentesen szerveződő fejlesztési munkában, amely több, mint 1 millió soros programkódot eredményezett, mindezt földrajzilag szétszóródott, fizetés nélkül dolgozó önkéntesek segítségével - olyan együttműködési modell volt ez, amelyre még nem volt példa az emberi történelemben [20].

1994-re a Linux eljutott az 1.0-ás változatához, stabil, működőképes, kiadható rendszermag volt. A 2.0 szintet 1996-ban érték el, 1998-ban pedig a kernel 2.2.0-s változatával, amely már nem csak x86-on, hanem egy sor másik architektúrán is futtatható volt, a GNU/Linux (a Linux rendszermag és a GNU rendszer-komponensek kombinációja) és a Windows NT volt az a két operációs rendszer, amelyik osztozott a piacon. Egy a Microsofttól 1998. októberében kiszivárgott s később hitelesként elismert, belső használatra szánt értékelés szerint: "A Linux a Unix egyik legjobb megvalósítása, amely megbízhatóan működik még kritikus körülmények között is, és - nyílt forrásának köszönhatően [sic!] olyan hosszú távú megbízhatósággal bír, amely felülmúlja a legtöbb konkurens operációs rendszert." [21]

A GNU/Linux rendszerek mára a világ minden pontján működnek, a legkülönfélébb rendszereket irányítva, nagy kereskedelmi oldalak web-szervereitől a szuper-számítógép fürtökön át a banki hálózatokig. A GNU/Linux ott van az űrsiklón és (tényleg!) a Microsoft belső hálózatának számítógépein is. Szakmai értékelések újra és újra megerősítették, hogy a Linux a legstabilabb Unix-kernel, olyan fokú megbízhatósággal, amelyet csak maguk a GNU-eszközök múlnak felül. Azon túl, hogy a GNU/Linux felülmúlta a kereskedelmi, tulajdon-alapú Unix-változatokat a személyi számítógépeken valamennyi mérés során, azzal is hírnevet szerzett magának, hogy zavartalanul, hiba és összeomlás nélkül képes hónapokon át futni kritikus, érzékeny környezetben is.

A szabad szoftver-mozgalom más elemei hasonlóan sikeresnek bizonyultak. Az Apache, messze a legsikeresebb a világ hálózati kiszolgálói között, szabad program, akárcsak a Perl, az internetes oldalakat fejlesztő programozók alapnyelve. A Netscape Communications immár szabad szoftverként hozza forgalomba Netscape Communicator 5.0-ás böngészőjét, a Szabad Szoftver Alapítvány "General Public License"-éhez igen közel álló feltételekkel. Nagy PC-gyártók, köztük az IBM már választható lehetőségként kínálják a GNU/Linuxot csúcskategóriás, web- és fájlkiszolgálónak szánt számítógépeikhez. A Samba, egy program, amely lehetővé teszi GNU/Linux gépeknek, hogy Windows NT kiszolgálóként működjenek, széles körben elterjedt mint a Windows NT alternatívája, kemény, olcsó versenytárssá válva a Microsoft saját piacán. A programok minőségét illető, a szakma által évtizedek óta ismert szempontok alapján - amelyek folyamatos érvényessége világos lesz számodra, amikor a Windows-géped legközelebb lefagy - a helyzet az évezred végén egyértelmű. E tekintetben a világ legjövedelmezőbb és leghatalmasabb vállalata jócskán lemaradva csak második, bár a győztes kivételével már mindenki mást kiszorított a versenyből. A tulajdon-alapúság a kapitalista agresszivitással párosulva elpusztított minden számottevő piaci versenyt, de amikor jó programok készítéséről van szó, az anarchizmus győz.

Jó ez a történet, s ha a jogrobotot és az ökonómtörpét nem vakítaná el az elmélet, maguk is látták volna, hogy mindez eljön. Azonban, bár néhányunk már évek óta megjövendölte vagy dolgozott az eljöveteléért, elméleti következményei annyira aláásnak mindent, ami robotjainkat és törpéinket kényelemben tartotta, hogy senki sem hibáztathatja őket azért, hogy nem voltak hajlandók meglátni.

A tények azt bizonyítják, hogy valami nincs rendben a "mozgatórugó"-hasonlattal, s ez aláássa a konvencionális szellemi tulajdon-gondolkodást [22]. ám ennél több is történt. Bepillantást nyertünk az emberi kreativitás jövőjébe egy világban, amelyet a globális interkonnektivitás határoz meg, s ez nem egy olyan világ, amit robotoknak vagy törpéknek csináltak.

A gondolatmenet, mielőtt még megállnánk egy kis felfrissülésre a valódi világban, így foglalható össze: a szoftver - legyen az végrehajtható program, zene, vizuális művészet, vallási szertartás, katonai eszköz, vagy amit akarsz - bitfolyamokból áll, amelyeket, bár lényegében megkülönböztethetetlenek, a jogi kategóriák zavaró sokféleségével kezelnek. Ez a sokféleség hosszú távon bizonytalanná tesz mindent, olyan okokból kifolyólag, amelyek magában a jogi folyamatban gyökereznek. A szabályok ilyen sokféleségét a bitfolyamokkal kapcsolatos tulajdonosi érdekek közötti különbségtétel igénye hívta létre. Ezt az igényt elsősorban azok érezték, akik profitra kívántak szert tenni abból a társadalmilag elfogadott monopolhelyzetből, amit a gondolatok tulajdonként való kezelése hozott létre. Azokat közülünk, akik felháborodtak mindazon a társadalmi egyenlőtlenségen és kultúrális hegemónián, amit ez az intellektuálisan tarthatatlan és morálisan kifogásolható rendszer eredményezett, lekiabálják. Akik a kiabálást végzik, a törpék és a robotok, hisznek abban, hogy ezek a tulajdonról szóló szabályok szükségesek, s nem csak Murdochworld kétségbeesett túlélési törekvései miatt - bár egy kis pénzügyi támogatás mindig jól jön -, hanem a mozgatórugókkal kapcsolatos gondolatmenet okán. Ez utóbbi számukra nem pusztán egy kép, hanem egy érv, amely bebizonyítja, hogy ezekre a szabályokra - minden kétségbevonható következményükkel együtt - szükség van ahhoz, hogy jó programok szülessenek. Persze ez a meggyőződés csak a tények figyelmen kívül hagyásával tartható fenn hosszú távon. A digitális forradalom közepén, amikor a futtatható bitfolyamok minden mást lehetségessé tesznek, a tulajdonjogon alapuló rendszerek nem egyszerűen nem teszik a dolgokat jobbá, hanem határozottan rosszabbá teszik azokat. A tulajdonosi hozzáállás, bármi más problémájától eltekintve nem segíti, de kimondottan hátráltatja a fejlődést.

De mi ez a rejtélyes alternatíva? A szabad szoftver létezik, de milyen mechanizmusok működtetik, és miképpen általánosítható a digitális társadalom nem-tulajdonelvű elmélete irányába?

A szabad szoftver jogi elmélete

Létezik egy mítosz, s mint a mítoszoknak általában, ennek is van némi valóságalapja: a számítógép-programozók mind libertariánusok. A jobboldal kapitalista, részvényopciókon osztozkodik, nem szereti az adókat, a szakszervezeteket és a polgári jogokat, míg a baloldal utálja a piacot és az egész kormányt, hisz a titkosításban, bármennyire is elősegíti az a nukleáris terrorizmust [23], és utálja Bill Gatest, mert gazdag. Persze valamennyi alapja van ennek a hiedelemnek. A legnagyobb különbség azonban, ami a politikai gondolkodás digitális világon kívüli és azon belüli változata között fennáll az, hogy e világon belül az anarchizmus (avagy pontosabban, a tulajdon-ellenes individualizmus) életképes politikai filozófia.

A szabad szoftver-mozgalom sikerének központi eleme, Richard Stallman legnagyobb vívmánya nem egy darab programkód. A szabad programok sikere, ide értve a GNU/Linux diadalmenetét is, abban rejlik, hogy képesek voltak hatalmas, komplex projektek érdekében koncentrálni rengeteg ember óriási mennyiségű és minőségű erőfeszítését. S ez a képesség abból a jogi környezetből születhetett meg, ami ennek a munkának hátteret adott. Richard Stallman többet hozott létre, mint pusztán az Emacs, a GDB vagy a GNU. Kitalálta a General Public License-t (GPL).

A copyleftként is ismert GPL [24] a copyrightot használja fel arra, Toby Milsom gondolatának parafrázisával élve, hogy becsempéssze a dologba az anarchizmus elemeit. Ahogy a preambulum fogalmaz:

Ennek az alapvető, a szabad szoftver alapját adó gondolatnak számos változatát írták le a legkülönfélébb licencek formájában, ahogy már jeleztem. A GPL egy lényeges pontban különbözik a többi formától. A 2. szakaszban találjuk ezt a részt:

A GPL 2(b) szakaszára gyakran "korlátozó"-ként utalnak, de a szándék valójában a felszabadítás. Létrehoz egy közös tulajdont, amihez mindenki hozzátehet, de senki sem vehet el belőle. A 2(b) szakasz miatt egy GPL-es projekt valamennyi résztvevője biztos lehet abban, hogy ő, akárcsak a munka többi résztvevője, korlátozás nélkül használhatja, módosíthatja és továbbadhatja a programot, hogy a forráskód mindig hozzáférhető lesz, s a kereskedelmi szoftverektől eltérően mindennek időtartamát nem befolyásolják a piac tendenciái vagy a fejlesztők majdani döntései. A GPL-nek ezt az "örökletességét" néha úgy kárhoztatják, mint a szabad szoftver-mozgalom kereskedelem-ellenes hozzáállásának kifejeződését, ám semmi sincs távolabb az igazságtól. A 2(b) szakasz hatása az, hogy a szabad szoftverek kereskedelmi terjesztőit a tulajdon-alapú vállalkozások veszélyesebb versenytársaivá teszi. Ennek igazolására mi is lehetne alkalmasabb, mint a piac tulajdonelvű szereplőit hallgatni meg. Vinod Vallopillil, a Microsoft "Halloween-dokumentumának" szerzője így ír:

Lefordítva Microbeszédről ez azt jelenti, hogy a stratégia, amellyel a domináns tulajdon-alapú gyártó el igyekszik téríteni a vásárlókat a versenytársaktól - félelmet (Fear), bizonytalanságot (Uncertainty) és kétséget (Doubt) gerjesztve bennük más szoftverek hosszú távú elérhetőségével kapcsolatban - GPL-es programok esetében hatástalan. Az ilyen programok felhasználói, beleértve azokat is, akik azt egy kereskedelmi viszonteladótól szerezték be, jól tudják, hogy a jövőben a fejlesztések, javítások folyamatosan elérhetőek lesznek a közös tárházból, s nem kell tartaniuk sem a forgalmazó eltűnésétől, sem pedig attól, hogy valaki egy különösen vonzó fejlesztést vagy nagyon fontos javítást arra fog felhasználni, hogy a programot magántulajdonba vonja.

A szellemi tulajdonra vonatkozó jogszabályoknak ilyen felhasználása azért, hogy létrejöjjön egy közös tároló a cybertérben az anarchista siker központi infrastruktúrájává lett. Azzal, hogy a folyamat minden szintjén biztosítjuk a szabad hozzáférést és lehetővé tesszük a módosításokat, azt érjük el, hogy a szoftver evolúciója a gyors lamarcki modell alapján megy végbe: mások munkájának minden hasznos eleme közvetlenül megörökölhető. Innen a sebesség, például, amellyel a Linux kernel fejlődése lekörözte minden kereskedelmi elődjéét. Mivel a kudarc lehetősége ki van zárva, bárki jöhet és részt vehet benne, a tulajdonelvű társadalmak kollektív cselekvését sújtó legnagyobb probléma gyakorlatilag eltűnik.

Az alkotói folyamat nem-tulajdonelvű jellegével áll kapcsolatban a szabad szoftverek híres stabilitása és megbízhatósága is, ami annak köszönhető, amit Eric Raymond "Linus törvényének" nevez: ha elég sok szem figyel, minden hiba észrevehető. Gyakorlati síkon arról van szó, hogy a forráskódhoz való hozzáférés annyit tesz, ha van egy problémám, ki tudom javítani. Mivel ki tudom javítani, szinte soha nem kell megtennem - valaki előttem már meglátta és kijavította azt.

A szabad szoftver közössége számára az anarchista alkotási modell melletti elkötelezettség inkább morális kényszer: ahogy Richard Stallman mondta, ez a dolog a szabadságról szól, nem az árról. Tekinthetjük úgy is, mint praktikus szempontot: ezen a módon jobb programok készíthetők, mint amilyeneket a tulajdonelvű modell lehetővé tesz. A robot nézőpontjából persze a copyleft az elmélet perverziója, ám az elmúlt évtizedek minden ilyen irányú kísérleténél jobban megoldja azt a problémát, miként alkalmazható a szerzői jog a számítógép-programok funkcionális és megjelenést illető, rendkívül összefonódott aspektusaira. Az a tény, hogy ezen a módon jobb programok állíthatóak elő, nem jelenti azt, hogy a hagyományos szerzői jog alkalmazását meg kellene tiltani azok számára is, akik gyenge minőségű szoftvereket akarnak birtokolni és árusítani, vagy (megértőbb megfogalmazásban) azok számára, akik terméke túl szűk kört céloz meg ahhoz, hogy közösségi fejlesztés alá lehetne vonni. ám ez a történet figyelmeztetés kell, hogy legyen a robotok számára: a jövő világának kevés köze lesz csak a múlt világához. Jelenleg a szabályok két irányba hajlanak. Az android füleknek zene mindaz, ahogy a "kultúrális ikonok" nagyvállalati tulajdonosai érvelnek akkor, amikor éppen tulajdonosi jogaik meghosszabbítását akarják elérni, az I. cikkely 8. paragrafusában leszögezett "korlátozott időt" szabad birtoklásra változtatva [26]. Végtére is ki veszi a robotok koncertjegyeit? ám ahogy a tulajdonelvű álláspont igyekszik minél erőteljesebben megalapozni magát egy olyan szerzői jogi felfogásban, amit megszabadítottak bosszantó vonatkozásaitól korlátozott időtartamra és korrekt hasznosításra, "kultúrális szoftver"-rendszerünk kellős közepén megindult az anarchista ellentámadás. Még komoly csapások várnak a robotokra, majd látni fogjuk. ám előbb még nézzük meg utoljára a törpéket.

Mert létezik: Faraday mágnese és az emberi kreativitás

Végsősoron megérdemelnek egy választ. Mi a csudáért írnak az emberek programot, ha nem fizetik őket meg érte? Két válasz kínálkozik általában, az egyik félig igaz, a másik félig sem, de mindkettő kellően egyszerű.

A hibás válasz számos utalást tartalmaz a szívesség-viszonzás alapú "hacker-kultúrára". Ez a szubkulturális kifejezés néhány éve lépett be a tudományos vizsgálatok területére és némileg félrevezető volta ellenére gyorsan megkerülhetetlenné vált. Ez persze csak annyit bizonyít, hogy a csak-a-gazdaság-számít beállítottságú emberek annyira megrontották mindannyiunk gondolkodását, hogy a nem-piaci gazdasági viselkedés összes formáját ugyanolyannak érezzük. ám a szívesség és viszonzás, akárcsak a barter-kereskedelem, igazi tulajdonelvű intézmények. A viszonzás központi jelentőséggel bír a kölcsönös függőség ezen szimbolikus megvalósulásaiban, ha bármelyik fél szűkmarkú, az gondot okoz. A szabad szoftver esetében azonban nincs semmiféle kölcsönösségi rituálé: néhány ember rendelkezésre bocsájtja a kódot, amit mások eladnak, használnak, átalakítanak vagy kiemelnek belőle részeket valami más célra. Bár a GNU/Linux létrehozásán rengetegen dolgoztak (akár tízezrekről is lehet szó), az ő számuk nagyságrendekkel kisebb azokénál a felhasználókénál, akik semmilyen hozzájárulást nem tettek [27].

A helyes válasz részben ott keresendő, hogy a szabad programokat olyan emberek készítik, akik munkájukért cserébe megbecsülést várnak - s a híres Linux-hackerek valóban afféle számítógépes félisteneknek számítanak világszerte. Amit ők ebből nyernek, az lehet megnövekedett önbecsülés, vagy akár közvetett anyagi gyarapodás is [28]. Azonban mégsem a programozó-guruk azok, akik a munka oroszlánrészét elvégzik. A tisztelet, ahogy azt Linus Torvalds is gyakran hangoztatta, abból a tényből származik, hogy készségesen elismerjük: ezt az egészet valaki más alkotta meg. Továbbá, mint arra már többen rámutattak, a szabad szoftver mozgalom kitűnő dokumentációt is eredményezett. A dokumentáció-írás nem az a dolog, amit a hackerek különösebben kedvelnek, így a dokumentáció nagy részét olyan emberek írják meg, akik nem vettek részt a program megírásában.

Nem volna helyes, ha a program-szerzőséggel nyerhető közvetett anyagi előmenetelt az ismertség növekedésére korlátoznánk. A legtöbb általam ismert programírónak rendes állása van a számítógépiparban, s a tudás, amire az üzleti világon kívüli, kreatív munka során szert tesznek kétségtelenül növeli értéküket azon belül is. Ahogy a szabad programok mennyisége túllépett egy kritikus tömeget és egy teljesen új üzleti modell alapjává vált, amely olyan kereskedelmi terjesztések köré épült, amit bárki ingyen beszerezhet, egyre nőtt azok száma, akiket kimondottan szabad szoftverek írására alkalmaznak. Nekik persze, mielőtt állást ajánlanak számukra ezen a területen, már otthonosan kellett mozogniuk benne. Ez a fajta motiváció tehát jelen van, bár nem ennyiről szól az egész.

A válasz többi része egészen egyszerű. Megértéséhez kövessük végig egy kezdetben ellenséges szabadszoftver-szerző rövid és nem kellőképpen méltatott karrierjét. Vinod Vallopillil a Microsoft-tól, mikor éppen a híres "Halloween-memorandumok" második tagjaként kiszivárgott elemzését készítette a Linuxról, vásárolt egy Linux-rendszert és telepítette azt egyik irodai gépére. Problémái akadtak, mert a (kereskedelmi) Linux-terjesztésnek nem volt része az a démon, amely a dinamikus IP-címek kiosztásáért felelős DHCP-protokolt kezelte volna. Ami ezután jött, az elég fontos számunkra ahhoz, hogy megkockáztassunk még egy hosszabb elmerülést a Microsoft fogalmazási stílusába:

"Az érzés kimondottan lelkesítő és magával ragadó volt" - rendkívüli közlemény: a Microsoft tapasztalati úton igazolja Moglen metaforikus kiterjesztését Faraday törvényéhez! Tekercseld körbe az Internettel a bolygó összes emberi elméjét, aztán pörgesd meg a bolygót: szoftver folyik a vezetékben. Az emberi agy kiemelkedő tulajdonsága az alkotás. "Köszönhetően egyértelműen a GPL-nek", ahogy Vallopillil helyesen mutatott rá, a szabad szoftver saját kreativitásának lelkesítő növekedését tette lehetővé, olyanképpen, ahogyan az nem volt elképzelhető számára napi munkájában a Föld Legnagyobb Programozó Vállalatánál. Ha tényleg szétküldte volna azt az első, csábító javítást, ki tudja, hol lenne most?

Szóval, végezetül, törpe barátaim, ez egyszerűen emberi dolog. Mint az, hogy miért énekel Figaro, miért írta meg neki a dalokat Mozart, miért találunk ki új szavakat: mert képesek vagyunk rá. A homo ludens találkozik a homo faberrel. A társadalmi állapot, amit Internetként ismerünk, lehetővé teszi nekünk, hogy olyan újszerű módon legyünk kreatívak, amiről korábban nem is álmodtunk. Persze csak akkor, ha kizárjuk belőle a tulajdonlást. Ismételjétek velem, ti törpék és emberek: állj ellen az ellenállásnak!

A jogrobot számára, akinek a gépe épp csak megjött egy Bellagio-beli hét után, amit a DreamWorks SKG fizetett, már ennyi is elég ahhoz, hogy emésztési problémái támadjanak.

Felszabadítani az emberi kreativitást azzal, hogy összekapcsolunk mindenkit mindenkivel? Félretenni a tulajdon rendszerét úgy, hogy mindannyian a kórushoz adhassuk a hangunkat még úgy is, hogy rámásoljuk azt a Mormon Tabernacle produkciójára és az eredményt elküldjük egy barátunknak? Senki nem ül majd tátott szájjal erőszak és a bújtatott közösülés televizionikus keveréke előtt, amit arra terveztek gondosan, hogy növelje a fiatal hím fogékonyságát a sörreklámokra? Mi lesz a civilizációval? De legalábbis mi lesz a szerzői jogról előadó tanárokkal?

ám talán ez még korai. Mindössze szoftverről beszélünk, valódi szoftverről, olyanról, ami számítógépeken fut. Nem olyanról, amit DVD-lejátszókon futtatnak, meg nem is olyanról, amilyet a Grateful Dead készít.

"ó igen, a Grateful Dead! Valami nincs rendjén velük, nem igaz? Nem tiltják meg, hogy felvegyék a koncertjeiket. Nem bánják, ha a rajongóik semmibe veszik a lemezkiadókat. Nem csinálják persze rosszul, azt el kell ismerni. Patrick Leahy szenátor, ő nem közülük való? Kíváncsi vagyok, megszavazza-e a vállalati tulajdonjog 125 évre emelését, hogy a Disney ne veszítse el az Egeret 2004-ben. S azok a DVD-lejátszók, azok is számítógépek, nem igaz?"

A digitális társadalomban minden mindennel össze van kapcsolva. Nem függhetünk attól hosszú távon, hogy meg tudunk-e különböztetni egy bitfolyamot egy másiktól, hogy eldönthessük, milyen szabályok érvényesek rájuk. Ami a szoftverekkel kapcsolatban már megtörtént, most történik éppen a zenével is. A lemezkiadó-ipar hatalmasságai kétségbeesetten küszködnek a terjesztés feletti ellenőrzés visszaszerzéséért, miközben a zenészek is, a hallgatók is rájönnek, hogy nincs szükség a közvetítőkre. Az 1999-es Nagy Patyomkin Falu, az úgynevezett Kezdeményezés a Biztonságos Digitális Zenéért (Secure Digital Music Initiative) jóval azelőtt össze fog omlani, hogy az Internet első elnökét beiktatják, mégpedig olyan egyszerű technikai okok miatt, amik nyilvánvalóak mindenki számára, aki tisztában van a szabad szoftver diadalához vezető törvényszerűségekkel [30]. A zenében végbemenő anarchista forradalom sok tekintetben más, mint a szoftverek világában lezajlott, de - ahogy azt minden, saját MP3-gyűjteménnyel rendelkező tinédzser megmondhatja - a gyakorlat itt is felülírja az elméletet. Mindegy, hogy Mick Jagger vagy, vagy egy nagyobb közönségre áhítozó, helyben már népszerű zenész a harmadik világból, vagy akár egy padlásszobában kuporgó újító, aki éppen átértelmezi a zenét, a kiadók hamarosan semmi olyat nem tudnak kínálni neked, amit nem kapnál meg sokkal jobban szabadon, ingyen. S a zene nem hangzik rosszabbul akkor sem, ha ingyen terjesztik, úgy, hogy bárki közvetlenül a zenészeknek fizet annyit, amennyit akar, akár semennyit, ha nem akar. S persze add tovább a barátaidnak, hátha nekik is tetszik.

Ami megtörténik a zenével, megtörténik a hírekkel is. A távirati irodáknak, ahogy azt minden amerikai joghallgató megtanulta a majdnem-kötelező Szerzői Jog Robotoknak kurzus során, védelmezendő tulajdonosi érdekeik vannak a hírek ismertetésével, ha nem is magukkal a hírekben foglalt tényekkel kapcsolatban [31]. Miért adják hát ezt most csak úgy oda? Azért, mert a Háló világában a legtöbb hír helyi hír. Odavan a hírek gyűjtőinek eredeti előnye, hogy olyan módon voltak összekapcsolva nemzetközi méretekben, ahogy mások nem. Ami most számít az már csak az, hogy szempárokat kell gyűjteni a reklámok célbajuttatásához. Az biztos, hogy a koszovói események ismertetésében nem a távirati irodáké az előny, még kevésbé televíziós uraiké, a "szellemi" tulajdon elszánt védelmezőié. ők, túlságosan is jól fizetett csinos alkalmazottaikkal és masszív műszaki infrastruktúrájukkal talán az egyedüli szervezetekké váltak, amelyek nem engedhetik meg maguknak, hogy ott legyenek mindig mindenütt. Ezen túl pedig kénytelenek egy-egy sztorit kilencven másodpercbe sűríteni, másként a szempárokra vadászók elpártolnak tőlük. Szóval ki készít jobb hírműsorokat, a tulajdon-elvűek vagy az anarchisták? Nemsokára meglátjuk.

Oscar Wilde írta valahol, hogy az a baj a szocializmussal, hogy túl sok este elmegy rá. Az anarchizmussal, mint társadalmi rendszerrel a gondok szintén az együttműködés költségeivel jelentkeznek. ám a digitális forradalom megváltoztatta a politikai gazdaságtan két olyan tényezőjét is, amelyek az emberiség története során mindvégig változatlanok voltak. A háló világában a szoftverek mindegyikének nulla a fajlagos költsége, a társadalmi koordináció költségei pedig olyan mértékben lecsökkentek, hogy lehetővé vált nagy létszámú, sokszínű társadalmi csoportok rendkívül gyors létrejötte és megszűnése, minden földrajzi korlát nélkül [32]. Ekkora méretű változás az élet materiális körülményeiben szükségszerűen hasonlóan alapvető változásokat hoz el a kultúrában is. Azt hiszed, nem így van? Mondd ezt el az irokézeknek. S ezek az alapvető kultúrális változások aláássák a meglévő hatalmi viszonyokat is. Azt hiszed, nem így van? Kérdezd meg a Kínai Kommunista Pártot. Vagy várj 25 évet és nézd meg, van-e még kit megkérdezni.

Ezek között a viszonyok között a jogrobot elavulása megjósolható és csöppet sem tragikus. Ott fogja találni magát kifelé bukdácsolva a sivatagba, miközben még mindig elmés magyarázatokat gyárt egy olyan világ jövedelmezően komplikált szabályairól, amely nem létezik többé. De legalább lesz társasága, csupa ismerős arc Davos, Hollywood és Brüsszel csillogó fogadásairól - médianagyságaink sorsa meg van pecsételve, bármennyire is úgy érzik, hogy az Erő velük van. Erősen megkérdőjelezhető a bitfolyamokkal kapcsolatos szabályok alkalmassága arra, hogy saját céljaiknak megfelelően használják ki az emberi kreativitást. A tények fényében világosan látszik, hogy ezeken a császárokon még kevesebb a ruha mint modelljeiken, akiket arra használnak, hogy magukhoz kössék tekintetünket. A folyamatos megfigyelésnek ez a kultúrája, amely lehetővé teszi, hogy valamennyi "tulajdon" valamennyi olvasóját figyelemmel kísérjék és megvámolják, hamar elenyészne, ha nem állna mögötte a felhasználók lehetőségeit korlátozó technológia. A robot-lélegzet füstje azt sulykolja minden fiatalba, hogy az emberi alkotókészség semmivé foszlana BillG a Teremtő, Mindenütt Jelenlévő Lord Murdoch, a Játékmester és őegérsége jóindulatú arisztokráciája nélkül - ám az ő uralmunak már majdnem vége. Amiért itt a harc folyik, az a legritkább erőforrás valamennyi közül: a figyelmünk. Annak megszerzése a pénz megszerzését jelenti a digitális világban, s a Föld jelenlegi urai nem adják föl harc nélkül. Velük szemben csupán az anarchisták szövetsége áll: senkik, hippik, amatőrök, szerelmesek és művészek, s ez az egyenlőtlen küzdelem korunk egyik legnagyobb jogi kihívása. Az arisztokrácia kemény ellenfélnek látszik, de éppen így látszott ez 1788-ban és 1913-ban is. Olyasmi ez, mint amit Chou En-lai mondott a francia forradalom jelentéséről: túl korai még nyilatkozni.

A szerzőről:

Eben Moglen a Columbia Law School (New York, USA) jogtudomány és a jogtörténet professzora. E-mail: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezd a Javascript használatát, hogy megtekinthesd. .

A magyar fordítást Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezd a Javascript használatát, hogy megtekinthesd. készítette.

Köszönetnyilvánítás

Ez az esszé a Buchanan Nemzetközi Jogi, Technológiai és Informatikai Konferenciára készült, amelyet a Tel Avivi Egyetemen tartottak 1999 májusában, köszönet a szervezőknek meghívásukért. Mint mindig, most is sokkal tartozom Pamela Karlannak meglátásaiért és bátorításáért, s különösen szeretném kifejezni a hálámat mindazon programozóknak, akik szerte a világon megteremtették azt, amit szabad szoftvernek nevezünk.

Jegyzetek:

1. A különbségtétel eredeti környezetében csak hozzávetőleges volt. A 60-as évek végén a hardver működésének alapvető részeit a számítógép elektronikájába digitálisan bekódolt programok irányították, amik nem változtak, miután a berendezés elhagyta a gyárat. Ezeket a szimbolikus, de nem változó alkotórészeket a szakma "mikrokód"-nak nevezte, de általában úgy utaltak rájuk, mint "firmware". A "szoft"-jelleg, ahogy azt a "firmware" kifejezés is mutatja, elsősorban a felhasználók azon lehetőségére vonatkozott, hogy megváltoztathatják a gép viselkedését meghatározó szimbolikus kódot. Ahogy a digitális forradalom oda vezetett, hogy széles körben használnak számítógépet olyanok, akik technikailag nem értenek hozzá, a legtöbb hagyományos szoftver - alkalmazások, operációs rendszerek s így tovább - a felhasználók többsége számára firmware-ré vált. Konstrukciójukban ugyan inkább szimbolikusak, mint elektronikusak, de akkor sem tudnák megváltoztatni őket, ha - ahogy ezt ügyetlenségből vagy kétségbeesetten gyakran érzik így - éppen szükség volna rá. A szoftvernek ez a "megszilárdulása" elsődleges feltétele a digitális társadalom jogi megszervezésének úgy, ahogyan azt a tulajdonelvű megközelítés szorgalmazza, s ez jelen esszé témája is.

2. A mai generáció életében már látható az a folyamat, amelynek során a társadalmi "fejlettség" fogalma egyre kevésbé függ össze a belsőégésű motoron alapuló nehézipari termékek birtoklásával, s egyre inkább a digitális kommunikáció poszt-indusztriális vívmányaihoz, illetve az ezekkel rokon "tudásalapú" iparhoz kapcsolódik.

3. Igazából, ahogy akár röviden átgondolva is világossá válik, a génjeink a firmware kategóriájába tartoznak. Az evolúció jóval az első kövületek kora előtt végrehajtotta az átmenetet analógból a digitálisba. ám a közelmúltig nem állt hatalmunkban azokat kontrollált módon megváltoztatni. A következő században a gének is szoftverként fognak működni, s bár itt nem kívánok ebbe mélyebben belemenni, ezen a területen a szoftver szabadságának hiányából fakadó politikai következmények még sokkal riasztóbbak, mint a kultúra termékei esetében.

4. Lásd pl.. J. M. Balkin, 1998. Cultural Software: a Theory of Ideology. New Haven: Yale University Press.

5. Lásd Henry Sumner Maine, 1861. Ancient Law: Its Connection with the Early History of Society, and Its Relation to Modern Idea. First edition. London: J. Murray.

6. Általában nem kedvelem az önéletrajzi elemek beszivárgását a tudományos értekezésekbe, de mivel e helyütt az én szomorú kötelességem kétségbevonni oly sokak képességeit és jóhiszeműségét, lehetőséget kell adnom saját megítélésemre is. 1971-ben találkoztam először a számítógépek programozásának tudományával, s 1973-ban (13 évesen) kezdtem pénzt keresni mint kereskedelmi programozó, amit azután egészen 1985-ig különböző szolgáltatóknál, multinacionális mérnöki és technológiai vállalkozásoknál folytattam. 1975-ben részt vettem az Egyesült államok egyik első hálózatra kapcsolt e-mail rendszerének a megírásában, 1979-től pedig az IBM -nél fejlett programozási nyelvekkel kapcsolatos kutatással és fejlesztéssel foglalkoztam. Mindezek tették pénzügyileg lehetővé a számomra, hogy tanulmányokat folytassak a tudománytörténet és a jog területén. A bevételeim elegendőek voltak arra, hogy kifizessem a tandíjakat, de nem azért - hogy elébe vágjak az ökonómtörpék érvelésének - , mert a programjaim a munkáltatóm szellemi tulajdonát képezték, hanem mert az általa árult hardver e programok segítségével jobban működött. A legnagyobb része annak, amit írtam, mint később látni fogjuk, lényegében szabad szoftver volt. Bár tettem néhány nem túl jelentős technikai hozzájárulást is a tényleges szabad szoftver mozgalom számára, a mozgalom érdekében kifejtett munkám elsődlegesen jogi természetű: az elmúlt öt évben a Szabad Szoftver Alapítvány általános tanácsadójaként dolgoztam (természetesen fizetés nélkül).

7. A lejátszó természetesen rendelkezik másodlagos inputtal és outputtal is a kontroll-csatornákon: a gombok vagy az infravörös távkapcsoló inputnak, míg az idő és a sávok kijelzői outputnak számítanak.

8. Ez a felismerés nem most született meg. Egy ehhez nagyon közel álló gondolat képezi az angol-amerikai jog történetének egyik legfontosabb elvét, amit Toby Milsom a következőképpen fogalmazott meg remekül:

Vö. S.F.C. Milsom, 1981. Historical Foundations of the Common Law. Second edition. London: Butterworths, p. 6.

9. Vö. Isaiah Berlin, 1953. The Hedgehog and the Fox: An Essay on Tolstoy's View of History. New York: Simon and Schuster.

10. Vö. The Virtual Scholar and Network Liberation.

11. Elengedhetetlen valamilyen alapvető szótár megléte. A digitális számítógépek valójában numerikus utasításokat hajtanak végre: bitsorozatokat, amelyek a gép "anyanyelvén" hordoznak információt, ahogyan azt a tervezői megalkották. Erre a nyelvre általában "gépi nyelv"-ként utalunk. A hardver gépi nyelveit a hardverszintű végrehajtás sebességének szem előtt tartásával tervezték, nem alkalmasak közvetlen emberi használatra. így a számítógép-rendszerek alapvető alkotóelemei között találjuk a "programozási" nyelveket, amelyek az emberek számára érthető kifejezéseket gépi nyelvre fordítják. Az egyik legfontosabb, bár messze nem az egyedüli ilyen nyelvi alkotórész a számítógép esetében a fordító. A fordító statikus fordítást végaz, azaz egy fájlból, ami emberek számára érthető utasításokat tartalmaz és úgy ismerjük, mint "forráskód", egy vagy több végrehajtható gépi nyelvű fájlt készít, azaz "tárgykódot".

12. Azt mondhatom, ez volt az a vonal, amit a legtöbb saját kutatásom követett, főként egy APL-nek (A Programming Language) nevezett nyelvvel kapcsolatban, ám ez a megközelítés nem terjedt el, olyan okokból kifolyólag, amiket később világítok meg.

13. Ez a leírás elfed néhány részletet. A 70-es évek közepére az IBM-nek jelentős versenytársai akadtak a mainframe számítógépek piacán, s az USA kormánya által ellene indított antitröszt-vizsgálat hatására kötelezték, hogy "megbontsa a csomagot", azaz külön számlázzon a szoftverért. Ebben a kevésbé fontos tekintetben a szoftver megszűnt szabad lenni. De - anélkül, hogy felmelegítenénk a mostanra rég lefutott, de egykor nagy viharokat kavaró vitát az IBM szoftver-árképzéséről - leszögezhetjük, hogy a szétbontás kisebb hatással volt a szoftverkészítés társadalmi vetületére, mint azt gondolnánk. Nekem például, mint egy programozási nyelv egyik technikai felelősének az IBM-nél 1979-től 1984-ig, lehetőségem volt a terméket "majdnem szabad"-ként kezelni a terméket, vagyis megvitathattam a felhasználókkal az általuk ajánlott vagy elvégzett változásokat, s bevonhattam őket egy közös fejlesztési munkába mindannyiunk javára.

14. Ez az értékelés igen tömör, s talán túlzottan egyszerűsítettnek vagy akár túl optimistának is tűnhet mindazok számára, akik ebben az időszakban az iparágban dolgoztak. A számítógép-szoftver szerzői jogvédelme ellentmondásos téma volt a 70-es években, ami egyenesen vezetett a híres CONTU-bizottság felállításához és annak enyhén a szerzői jogot bátorító eredményeihez 1979-ben. Akkoriban az IBM sokkal kevésbé látszott együttműködőnek a felhasználóival, mint amit ez a vázlat sejtet. ám a legfontosabb számomra a kontraszt azzal a világgal, amit a PC, az Internet és a Microsoft dominanciája teremtett meg, s hogy ez miképpen hozta létre a szabad szoftver mozgalom indulásához szükséges akaratot, ezért azokra a jellegzetességekre koncentrálok, amelyek kiemelik ezt a kontrasztot.

15. A PC-szoftverek jelentőségét ebben a kontextusban, valamint a "szempárok piacának", a "szponzorált életnek" a kialakulását készülő könyvem, a The Invisible Barbecue más fejezeteiben fogom tárgyalni. Ez az esszé a könyv egy részét képezi.

16. A bizonytalanságnak ugyanez a mintája, amelyben az új technológia instabilitásához vezető rossz programozói munka egyszerre ijesztő és megnyugtató a technikailag képzetlenek számára, jól megfigyelhető az elsősorban Amerikában jelentkező 2000. évi hisztériában is.

17. A hasonlatainkkal kapcsolatos ezen egyszerű megfigyelés kritikai következményei a készülő The Invisible Barbecue "Hogyan ne gondolkodjunk az Internetről" c. fejezetében lesznek kidolgozva.

18. Műszaki képzettségű olvasóim újra észre fogják venni, hogy itt az 1969-73 közötti események vannak tömörítve

19. Az operációs rendszerek, még a Windows is (amely megpróbálja elrejteni ezt a tényt felhasználói elől) sokkal inkább komponensek együttesei, nem pedig önálló, oszthatatlan egységek. Az operációs rendszert futtató hardver tulajdonságaiból kikövetkeztethető a legtöbb dolog, amit a rendszer végrehajt (a fájlrendszer kezelése, folyamatok ellenőrzése stb.). Az adott hardver különleges vonatkozásaival csak a rendszer kisméretű, belső magjának kell foglalkoznia. Miután az operációs rendszert megírták egy általános nyelven, mint mondjuk a C, csak ez a belső mag, amit a szakma kernelként ismer, kell, hogy erősen hardver-specifikus legyen.

20. Annak, hogy miként hozta Torvalds működésbe ezt a projektet, s milyen hatással volt mindez a szoftver-készítésre mint társadalmi tevékenységre, igen pontos és ötletes elemzése olvasható Eric S. Raymond 1997-es esszéjében, a The Cathedral and the Bazaar-ban, amely maga komoly szerepet játszott a szabad szoftver gondolatának elterjedésében.

21. Ez az idézet abból az írásból való, amit "Halloween memo"-ként ismer a szakma. Elolvasható Eric Raymond jegyzeteivel együtt, akihez eredetileg került, itt: http://www.opensource.org/halloween/halloween1.html.

22. Nem olyan régen, 1994 elején egy komoly amerikai jogi egyetemen egy tehetséges és műszakilag is tájékozott (bár Windows-felhasználó) jogász-közgazdász bizalmasan a tudomásomra hozta, hogy a szabad szoftver nem lehetséges, hiszen senki sem akarhat komoly erőfeszítést igénylő, magas színvonalú programokat írni csak azért, hogy azután simán odaadja másoknak.

23. Ez a kérdés különös óvatosságot igényel, hiszen vastagon fedi az állam nagyobb hatalmát szolgáló igyekezet. Lásd rövid tanulmányomat,"So Much for Savages: Navajo 1, Government 0 in Final Moments of Play."

24. Vö. GNU General Public License, Version 2, June 1991.

25. V. Vallopillil, Open Source Software: A (New?) Development Methodology.

26. A Disney Mickey Mouse-hoz kapcsolódó tulajdonjogának közelgő lejárta azt a feladatot állítja ez elé a gazdag kampány-finanszírozó vállalat elé, hogy átírassa az Egyesült államok általános szerzői jogi törvényét. Lásd: "Nem csinálják többé? A közös kincs elolvasztása", The Invisible Barbecue, nemsokára.

27. Egy újabb iparági elemzés a világszerte használt Linux-rendszerek számát 7,5 millióra becsüli. Lásd Josh McHugh, 1998. "Linux: The Making of a Global Hack," Forbes (August 10). Tekintve, hogy a program a neten keresztül szabadon beszerezhető, nincs igazán megbízható mód a felhasználók valós számának megbecsülésére.

28. Eric Raymond az "önbecsülés-növekedés" elmélet híve, amihez még egy ál-néprajzi összehasonlítást is hozzátesz, amelyben a szabad szoftver létrehozása és a Kwakiutl potlatch között von párhuzamot. Lásd Eric S. Raymond, 1998. Homesteading the Noosphere. ám a potlatch, bár kétségtelenül az illető társadalmi elfogadottságáról szól, két alapvető ponton különbözik a szabad szoftvertől: lényegéhez tartozik a hierarchia, ami a szabad szoftvertől idegen, valamint, amint tudjuk, mióta Thorstein Veblen felhívta rá a figyelmet, nem más, mint a tudatos pazarlás megnyilvánulása. Vö. Thorstein Veblen, 1967. The Theory of the Leisure Class. New York: Viking, p. 75. éppen ezek azok a pontok, amelyekben a hierarchia-ellenes és utilitariánus szabad szoftver-kultúra különbözik tulajdonelvű elődeitől.

29. Vinod Vallopillil, Linux OS Competitive Analysis (Halloween II). Figyeljük meg Vallopillil meglepetését, hogy egy Kaliforniában készült programot egy magyar fejlesztő dokumentált.

30. Vö. "A mi dalunkat játsszák - a nap, amelyen a zenei ipar meghalt", in: The Invisible Barbecue, előkészületben.

31. International News Service v. Associated Press, 248 U.S. 215 (1918). Figyelembe véve a jelenlegi tolakodó küzdelmet a hírszolgáltatók között, miközben a hírek rövidek, pusztán a tényekre szorítkozóak, ez egy olyan különbségtétel, amit csak egy robot kedvelhet.

32. Vö. "Nincs tékozló fiú: az egyetemes interkonnektivitás politikai elmélete", in: The Invisible Barbecue, előkészületben.