Linux alapok 12. rész - Terminál használat alapfokon

Itt az idő, hogy kicsit elszakadjunk az egér-orientált világtól és betekintsünk a Linux rendszerek egyik legfontosabb eszközének használatába: a parancssorba.

Ez a téma is megérdemelne egy külön sorozatot, hiszen a parancssor mint eszköz a Linux/Unix rendszereken egy nagyon érzékeny, nagyon jól használható eszköz, nem túlzás állítani, hogy egy külön programnyelv, mégha annak kicsit szegényes is. Megpróbáljuk az alapismeretek kategóriába beszorítani a lényeges tudnivalókat, mely az ismerkedés szinten mindenképp szükséges és elégséges.

Mint az már korábban elhangzott, a Linux grafikus felület nélkül is teljes értékű rendszer, gyakorlatilag minden megoldható parancssorból. Ebben az esetben viszont kizárólag konzolon keresztül adhatunk utasítást és olvashatjuk le az eredményt. A konzolon egy parancsértelmező (shell) fut, ami feldolgozza az általunk kiadott parancsokat. A mostani shellek őse a Bourne-shell volt, mely tudásában a mostani parancsértelmezőkhöz képest kis tudású volt - de egyáltalán nem elhanyagolható. A fejlesztések természetesen több irányba elindultak, a Linux rendszereken azonban nagyjából egységesen alapértelmezettben a bash (Bourne again shell) parancsértelmezővel találkozhatunk. Egyesek szerint kőkorszaki dolog, mások szerint még mindig a leghatékonyabb eszköz - ízlések és pofonok. Nem célunk egyik oldalra sem állni, egyszerűen megpróbáljuk bemutatni mit kezdhetünk magunkkal ha parancssor elé kerülünk.

Általános terminál ismertető

Mindjárt az elején tisztáznánk a "terminológiát". a parancsértelmezőt szokták konzolnak, terminálnak stb. nevezni. Ez régebbi időkből maradt meg, jelen cikkben nem tennénk különbséget a grafikus felületen található "virtuális terminál" és a grafikus felület nélküli "mélyterminálról". Általában a legtöbb Linux rendszer hat mélyterminált futtat alapértelmezetten, tehát mindenféle grafikus felület indítása nélkül ennyit elérünk. Ezeket a rendszer felállása után az alt+control+f1-f6 billentyűk lenyomásával érhetjük el. Amennyiben van grafikus felület, a 7-es terminálon indul (F7), illetve lehetőségünk van a rendszer által küldött üzeneteket külön, általában a 8-as terminálra küldeni, így nem "szemeteli" tele az éppen futó alkalmazás eredményét (sokszor átláthatatlanná válik). Ehhez a /etc/syslog.conf "I like to have messages displayed on the console..." kezdetű sor alatti rész elől el kell távolítani a # jelet.

Ezeken túl, ha grafikus felületet használva szeretnénk parancssorból tevékenykedni, erre lett kitalálva a terminál-emulátor, amely egy virtuális konzol. Ezek ablakban futtatható terminálok, melynek több változata létezik, de a legegyszerűbb is tökéletesen ellátja a feladatát (illetve manapság már nagyjából mindegyik dizájnolható, finomhangolható a végtelenségig - átlátszó háttér, színek, menük, stb...). A legelterjedtebb és egyik legegyszerűbb terminál-emulátor az xterm, szinte mindegyik disztribúcióban megtalálható. Az asztali környezetek is rendelkeznek saját terminál emulátorral (KDE - Konsole, Gnome - Gnome-terminal, XFce - Xterminal, nem összekeverendő az xterm-mel), de ezek általában az adott munkakörnyezettől függenek.

Néhány alap parancs

(Aki használt már DOS-t, annak ismerős parancsok köszönhetnek vissza.)

Ezek alapvető, minden rendszerben megtalálható parancsok (a /bin könyvtárban találhatóak, illetve néhány a /sbin útvonalon). Ehhez jönnek a telepített programok, melyeket szintén nevük leírásával indíthatunk el, például a firefox parancs kiadásának hatására elindul a böngésző, viszont a terminál meg lesz fogva: a program futásáig nem tudunk parancsot kiadni - akkor célszerű programot így indítani, ha valami rendellenességet tapasztalunk működésében, akár ki is fagy, ugyanis a hiba oka 99,9%-ban olvasható lesz a terminál ablakban. Ha több programot is indítani akarunk, akkor lehetőség van a háttérben való futtatásra - ekkor a terminált továbbra is használhatjuk, hogy hogyan arra rögtön rátérünk.

Néhány fogás

Háttérben futtatáshoz használjuk a & jelet a parancs után: firefox & - ilyenkor csak egy szám jelenik meg, az elindított processz száma - mely a futó programot takarja - és visszakapjuk a promptot. (Ezzel a számal találhatjuk meg egy korábbi cikkünkben említett /proc könyvtárban, illetve ha le akarjuk "lőni", akkor a kill parancsot alkalmazva erre a számra kell hivatkozni, de erre létezik kényelmesebb megoldás is, lásd lentebb).
Joker karakterek itt is használhatóak. A csillag mindenre kiegészít - linux* minden linux-szal kezdődő állományt, sort kiír - a kérdőjel egy karaktert vált ki - így tehát a ?????.mp3 minden 5 karakterből álló mp3-at magában foglal.
Terminálon futtatott program minden esetben megszakítható a control+c billentyűkombinációval. Ha egy programmal problémánk akad, be akarjuk zárni, de nem megy grafikusan akkor használjuk az elöbb említett kill parancs példájára a killall parancsot, ám ebben az esetben nem kell felkutatnunk, hogy mi a processz száma (amit a ps axfv kilistáz), hanem egyszerűen megadjuk a program nevét, pld: killall firefox

Egy hasznos eszköz is a rendelkezésünkre áll ezen kívül: a parancs/fájlnév kiegészítés. Ez azt jelenti, hogy ha elkezdünk gépelni egy parancsot és megnyomjuk a TAB billentyűt, akkor kiegészíti, ameddig lehetséges, illetve ha egyértelmű, akkor teljesen. Ugyanez igaz az adott könyvtár állományaira és alkönyvtáraira. Hosszú nevek esetén nagyon meg tudja gyorsítani a munkát.
Ha esetleg nem működne ez a funkció, akkor rendszergazdaként nyissuk meg a /etc/bash.bashrc állományt valamely szövegszerkesztővel és az "enable bash completion in interactive shells" sort követő sorokból távolítsuk el a soreleji # jelet, majd mentsük el.