Partíciók Linux alatt - Parcellázott territóriumok

Mert bár a Linuxok telepítése nem túl összetett dolog, de (és ebben rejlik a másság szépsége) a legtöbb minden alapjaiban különbözik a sokak által megszokott Windowsos logikától, és így bizony elég korán kárt is lehet vele okozni.

Ilyen dolog a partíciókezelés is...

Rögtön a legfontosabb, hiszen minden telepítő (talán a DOS-t leszámítva) felteszi nekünk a kérdést: "Hová kucorogjak le kisgazdám"? És mit mond erre a jól nevelt felhasználó első körben? "A C: meghajtón van a Windows, a D: meghajtón az adataim, akkor települj az E:-re"!

Majd néz nagyokat, mert a felkínált listán aztán nyoma sem lesz ilyen elnevezéseknek, és ráadásul még a telepítő olyanokat is megkérdez, hogy a gyökérkönyvtárat, vagy a home könyvtárat rakja-e oda. A felkészületlenebb felhasználók (ellentétben a cikksorozatunkat olvasó, jóval felkészültebb felhasználókkal) itt vagy gyorsan elmennek utánaolvasni a kérdésnek, vagy gyorsan megszüntetik valamelyik partíciójukat, sok esetben adataik rovására, mi pedig a fórumokon meghalgathatjuk n+1-szer is, hogy a "Linux tönkretette a partíciómat, eltűnt a D: az összes adataimmal, milyen (itt általában nyomdafestéket nem tűrő szó áll) ez a Linux!" A legtöbb esetben a felhasználó ilyenkor szépen rátelepítette (tudtán kívül) a kérdéses partícióra, és az adatait végleg elvesztette.

Na de akkor mi a jó válasz erre a kérdésre?

Linux esetében az egyes partíciók más logika szerint számozódnak. Vegyünk például egy "hagyományos" ATA rendszert (tehát nem SCSI vinyós, nem SATA vinyós. régi, hagyományos IDE), és vegyük az alábbi konfigurációt példának:

• Primary Master - merevlemez
• Primary Slave - merevlemez
• Secondary Master - DVD író
• Secondary Slave - DVD olvasó

Amint látható, semmi extra. Hogy hívjuk őket Linux alatt?

Először is a Linuxokon minden fájl. Így a partíciók is fájl formában manifesztálódnak: speciális eszközfájlok formájában, melyek a gyökérkönyvtárban található /dev könyvtárban helyezkednek el. (Linux alatt a könyvtárszerkezet alapja a gyökérkönyvtár, innen ágaznak le az egyes könyvtárak.)
Másodszor az eszközök a kábeleken történő elhelyezkedésük alapján különböztethetők meg:

• Primary Master - hda meghajtó
• Primary Slave - hdb meghajtó
• Secondary Master - hdc meghajtó
• Secondary Slave - hdd meghajtó

Ezen belül pedig az egyes partíciók számokat viselnek, tehát a Primary Master vincseszteren lévő első meghajtóra a /dev/hda1 fájl mutat, a másodikra a /dev/hda2, és így tovább.
A DVD író lesz a /dev/hdc, a DVD olvasó a /dev/hdd meghajtó. Egyszerű, nem?
Eszerint a logika szerint nézve általában a C: meghajtó a hda1 nevet viseli.

(Ezeket a fájlokat azután a könyvtárszerkezet tetszőleges alkönyvtárába befűzhetjük, de erről majd később.)

Vegyünk egy példa vincsesztert, amely az alábbi képen látható: Ez a Primary Master kábelen lóg, és a partíciók is jól láthatók rajta. (Teljesen véletlenül Linux van rajta. Fogalmam sincs hogy kerülhetett rá...)

Több minden is megfigyelhető: egyrészt a fájlrendszerek típusa. Linux alatt nem a megszokott NTFS és FAT32 fájlrendszereket használunk, hanem ext3 vagy ReiserFS fájlrendszereket. Mindkettő un. naplózó fájlrendszer, és számos előnye van a Windows alatt használt fájlrendszerekhez képest. (van néhány hátránya is, de ezen tulajdonságok részletezésével nem töltenénk ki a cikk következő 40 oldalát.)

Mindemellett a Windows alatt használt NTFS és FAT32 fájlrendszerek Linux alatt gond nélkül olvashatók, a FAT32 írható is, az NTFS írása, bár kűlső megoldásokkal és a kernelben található meghajtóval egyaránt megoldható, még nem 100%-ig megbízható.

Megfigyelhető még egy ugrás a számozásban: ahogy Windows alatt is, itt is létrehozhatunk kiterjesztett fájlrendszereket. Ennek tényleges okába ne menjünk most bele, a lényeg, hogy négy elsődleges fájlrendszert hozhatunk létre, ezek lesznek 1-4-ig a partíciók, és ha kiterjesztett (extended) partíciót hozunk létre, az mint egy külön elsődleges partícióbejegyzés jön létre, és hozza létre a saját partíciós tábláját, minek következtében 5-től felfele számozódnak a tényleges partíciók. (A példa képen két elsődleges partíció után hoztunk létre egy kiterjesztettet, ami a hda5-ös Swap partíció -ld. később- emiatt létrejött a hda3 extended, de mi ténylegesen a hda5-tel tudunk valamit kezdeni. hda4 nincs, de még lehetne, ellenben további extended partíciók találhatók hda3-on "belül" ezek a felső képen a világoskék keretben is össze vannak húzva: hda6, hda7...)

Hogyan partícionáljunk?

Első körben: úgy, hogy ne veszítsünk adatot! Nem lehet elégszer hangsúlyozni: mielőtt hozzányúlunk a vincseszterhez, a pótolhatatlan adatainkat mentsük le! Ha kell, kérjünk kölcsön egy napra egy üres vincsesztert, vagy vegyünk 10 db. újraírható DVD-t, de mindenképp legyen mentés. Egyre jobbak a partícionáló programok, de azok is tudnak hibázni, és utána már késő.

Ha a mentés megvan, gondoljuk át mit is akarunk: a legtisztább eset, ha egy új vincseszterre rakjuk a rendszert, rendszereket, ebben az esetben azt csinálunk amit akarunk.
Használhatjuk a Linux telepítőjének partícionálóját is, de az nem tud átméretezni például NTFS partíciót. Ha tehetjük, kérjük meg ismerősünket, akinek van legális Partition Magic programja, hogy segítsen nekünk. (Persze ha vincseszter üres, erre nincs szükség...)

Nincs rá általános szabály, hogy hogy kell partícionálni, és késhegyre menő viták folynak abból is, hogy melyik a jobb fájlrendszer és mi a legjobb partíciókiosztás, mi ettől függetlenül egy ilyen javaslatot tennénk (ez tényleg csak egy javaslat): első partíció legyen egy nagyjából 100 Megás nagyságú ext3 típusú partíció, melyen a Linux /boot könyvtára található, és ezen helyezkedik majd el a rendszerbetöltő (bootloader) a GRUB vagy a LILO.
Utána legyen egy partíció a Windowsnak, akkora amekkorára elfér maga a rendszer, az összes telepített programmal. Utána legyen egy partíció a Linux rendszernek, ez is kb. akkora mint a Windowsos. (tapasztalat szerint 6 Giga fölé növelni egy Linuxos rendszerpartíciót nagyon nehéz, de 2 Gigánál kisebb semmiképp se legyen.)
Ezek után hozzunk létre kiterjesztett partíciókat: egyet cserehelynek (Swap partíció - a Linux külön partíció segítségével oldja meg a memória kipótlását, ha szükség van rá. Ezt a funkciót Windows alatt Swap-fájlokkal oldják meg.) mérete 256 -1024 MByte között változhat, mondjuk legyen 512 MByte, majd egy Linuxos és egy Windowsos partíciót a maradék helyen az adatainknak. Ezek lehetnek akkorák, ami kitölti a maradék helyet. Ha egy mód van rá, a Windowsos adatpartíció legyen FAT32, akkor fájdalommentes lesz az adatmozgás a két rendszer közt.

Linux nyelven ez így néz ki:

• /dev/hda1 - /boot
• /dev/hda2 - Windows-os partíció
• /dev/hda3 - / (Linuxos gyökérpartícó, rendszerpartíció)

• /dev/hda5 - Swap
• /dev/hda6 - /home (Linuxos saját dolgaink könyvtára)
• /dev/hda7 - Windowos adatpartíció

Termlészetesen ez egy jelentősen összetett megoldás, ha valaki ennél egyszerűbbet akar: egy partíció a Windowsnak, egy partíció a Linuxnak, és egy fél Gigás Swap partíció. (A Linux mindenképp igényli a Swap partíciót.)

Ebben az esetben a végeredmény:

• /dev/hda1 - Windows
• /dev/hda2 - Linux
• /dev/hda3 - Swap

Linux alatti partíciókezelés

Fentebb is elhangzott már, hogy Linux alatt egy partíciót oda fűzünk be, ahova akarunk. Emiatt egy könyvtár tetszőleges partíciót takarhat. Emiatt van például, hogy fentebb külön partíciót raktunk a gyökérkönyvtárból nyíló home könyvtárnak, amiben az egyes felhasználók személyes dolgai találhatók. De ha akarjuk, külön partíción terülhet el a /home/bbt könyvtár is, ekkor a /home alatt található többi könyvtár (pl. a /home/razoli) a gyökérkönyvtár partícióján helyezkednek el, míg a /home/bbt pedig egy másikon. Egyszerű, letisztult megoldás.

SCSI, SATA, stb.

Az ilyen típusú vincsesztereknél minden ugyanígy megy. Az egyetlen különbség, hogy ezeket a Linux SCSI eszközként kezeli és nem hda, hdb, stb. eszközként, hanem sda, sdb, sdc eszközként találjuk meg. Ugyanígy kezeli a pendrájvokat is, így elméletben akár sdw sdz eszközök is léteznek, ha megfelelő számú SCSI meghajtót rádugunk a gépre.

Ennyi tudás birtokában már kicsit bátrabban partícionálhatunk. Persze azért ne feledjük: az informatika ugyanúgy szakmunka mint minden más, attól még hogy klikkelgetéssel elboldogulunk egy programmal, az még nem jelenti azt, hogy értjük is mit csinálunk. Ez különösen igaz a partícionálásnál, hisz ilyenkor a legkönnyebb tönkretenni a futó operációs rendszert, és megsemmisíteni összes adatunkat...